Creative Commons Licenc
Ch-Molnár Éva: AVABLOG című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: muforditas.bloglap.hu

Fejléckép: Erik Tjallinks, Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc,

 

 

 

 


Belépés
Kereső

MAGYAR HANGJA: SOMLÓ ÁGNES

Műfordító portrék

Naphoz holddal

 

Egyszer azt találtam írni neki, hogy szerintem műfordítóként olyanok vagyunk, mint a Hold: az író, mint nap fényét tükrözzük vissza, de akinek van szeme rá, az magunk miatt is értékel. Határozott nemmel válaszolt. Meggyőződése, hogy a fordítónak saját fénye van. Az író a műfordító nélkül a célkultúrában csak egy árnyalak valahol a légüres térben. Hamuba sült pogácsa helyett mi ezt kaptuk tőle útravalóul.

 


 

Annyi energia van benne, hogy Paks2 okafogyottá válik mellette. Rengeteg a feladata, mégis olyan alapossággal javítja a beadandóinkat, hogy az elsőnél elfutotta a szememet a könny, mikor megnyitottam a korrektúrázott verziót. Szervez, tanít, fordít a felületesség leghalványabb jele nélkül. Mester, kolléga, barát. Anyánk helyett anyánk. Mikor melyikre van szükség. Példakép. Fogadják szeretettel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2014 júliusában Piliscsabán, a II. Drámafordító Workshop felolvasószínházi előadása előtt.

Fotó: CH-M.É.

 

Hogy nézne ki az "Ági fordít" című kép?

Egy üveggömbben ülő és fordító aprócska alak. Odabent csönd van, és fény, és bármi elképzelhető.

 

Véletlenek sorozata, vagy tudatos döntés, hogy műfordító lett?

Valószínű, minden a véletlennel kezdődik, de a véletlen lehetőség csak akkor nyílik meg az ember előtt, ha elindul abba az irányba, ahol rátalál. Apró gyerekkoromtól imádtam olvasni, és arról ábrándoztam, hogy valami olyan munka kellene, ahol olvashatok és fizetnek érte: na ez a műfordítás. Aztán 1975-ben, amikor végre beléphettem az ELTE bölcsészkarára, egyből ott volt előttem a véletlen: Elbert János műfordító kurzust hirdetet, és én felvettem a tárgyat, majd a következő félévben és elkövetkezendő egyetemi éveim során már végig Géher István irányításával tanultam, aztán harmadéves koromtól már gyakoroltam is a szakmát.

 

Hogy került kapcsolatba az afrikai irodalommal?

Na, ez egy újabb véletlen. Családommal, talán 1977-ben lehetett, buszra ültünk és Bécsbe mentünk egy hosszú hétvégére. Minden külföldi utam egy pontján betévedtem egy könyvesboltba, ahonnan – szűkös anyagi lehetőségeimhez mérten –, egy könyv-halommal léptem ki. Itt is ez történt, és a könyvek egyike, egy angol nyelvű afrikai novellaválogatás volt, amit hazafelé a buszon elolvastam. Nem sokkal ez előtt Géher tanár úr azt tanácsolta, keressek valami olyan területet, ami az enyém lehet, amiről a szakma majd rám gondol. És úgy tűnik, véletlenül rátaláltam. Elbűvölt az a friss és izgalmas hang, ami ezekből a fekete-afrikai történetekből áradt. Beleszerettem és ettől a pillanattól tudatosan készültem, tanultam, autentikus kapcsolatokat gyűjtöttem, hogy minél többet megtudjak ennek a hatalmas, a magyar olvasó számára jobbára ismeretlen földrésznek a kultúrájáról, életéről, történetéről és irodalmáról.

 

Fordít-e más nyelvből is?

Már szinte nem is emlékszem, hogy az angolon kívül fordítottam-e más nyelvből, hacsak az angol szövegekben előforduló más nyelven írt részleteket nem, bár egyszer a Rádiószínháznak fordítottam egy francia nyelvű szenegáli darabot, és sokat szenvedtem vele, hiszen mindössze egy éve tanultam a franciát, de megbízóm, Mesterházi Márton, meglehetős optimizmusról tett tanúbizonyságot, amikor azzal bíztatott, hogy „sebaj, tud afrikaiul”.

 

Hogyan került annak idején a rádióhoz?

Géher tanár úr „körei” révén. A tanár úr érdemesnek ítélt tanítványait igyekezett volt tanítványi segítségével elindítani a pályán. Így kerültem több kiadóhoz, irodalmi folyóirathoz és a Magyar Rádió kulturális szerkesztőségéhez is, mint külső munkatárs.

 

Ki az, akitől műfordítóként a legtöbbet tanulta?

A névsor nagyon hosszú és még ma is bővül. Ha mégis, akkor azt mondanám, hogy kezdő koromban, tanáraimon túl, mestereim voltak azok a nagy tudású szerkesztők, akikkel együtt dolgozhattam. Nagyon sokat tanultam Gergely Ágnestől, Mesterházi Mártontól, Alpha Diallótól, Antal Lászlótól… és elnézést mindenkitől, aki most kimaradt, de szinte mindenkitől tanultam.

 

Emlékszik rá, mi volt az első műfordítói munkája?

Nem is tudom, már összemosódnak a dolgok, de talán az Égtájak 1981-es kötetében, Ian McEwan írása.

 

És a legutóbbi fordítása?

Hát, elég rég jutott időm rá, de azt hiszem Jeannette Walls: Az üvegpalota című regénye volt, még 2007-ben.

 

Mely szerzőknek volt már a "magyar hangja"?

Sok szerzőnek, hisz több mint 50 kötet jelent meg fordításomban, és számtalan rádiós munkám, de legkedvesebb munkáim és szerzőim abból az időből valók, amikor magam választhattam ki a művet és a szerzőt. Például D.H. Lawrence, Leonard Cohen, Dabney Stuart, Syl Cheney-Coker verseit fordítottam pályám elején. Szerettem Athol Fugard regényét, színdarabjait; és a további afrikai névsor: Asiedu Yirenkyi, James Matthews, Amos Tutuola, Alex la Guma, Ngugi, Nuwa Sentongo, Taban lo Liyong és nagy kedvencem Armah, akinek egy regényével még adós vagyok, és elhatároztam, akár lesz rá kiadóm akár nem, lefordítom. De fordítottam Daniel Keyest, Eric Segalt, majd a rendszerváltást követően sok immár irodalommá nemesült, de akkor még inkább lektűrnek számító írást, többek között Nicholas Sparks, Wilbur Smith, Jean Sasson műveit.

 

Mi az első dolog, amit megtesz, mikor belekezd egy új fordításba?

Elolvasom és felmérem, hogy mennyi időre lesz szükségem a munkához.

 

Csend vagy zene kell munka közben?

Csend. Hallanom kell azt a másik világot ott a lapok között… ott is van zene.

 

Mit csinál, ha már teljesen lefáradt, de még mindig hátravan három oldal a napi penzumból?

Legyűröm a fáradtságot és megcsinálom. Bár addig meg sem engedem magamnak, hogy fáradt legyek, amíg nem végeztem.

 

Szokott együttműködést kezdeményezni a szerzőkkel, vagy magányos farkasként igyekszik megoldani a problémás pontokat a fordítás során?

Amikor elindultam a pályán, a kapcsolatfelvétel még nem volt olyan egyszerű, mint ma, így jobbára egymagam igyekeztem megoldani a kétséges értelmezési problémákat. Ma már könnyű felvenni a kapcsolatot a szerzővel, de manapság ezt inkább hallgatóim érdekében teszem, illetve biztatom őket, hogy ilyen esetekben forduljanak a legbiztosabb forráshoz.

Somló Ágnes a 2016-ban végzett műfordítók gyűrűjében a diplomaosztó után.

Fotó: Kurta Lilla

 

Honnan jött egyébként az egyetemi szintű műfordító képzés ötlete?

És itt a következő véletlen. 1987-ben Budapestet hátrahagyva Pilisvörösvárra költöztem. Pár év múlva a szomszédos Piliscsabára költözött a Pázmány Bölcsészkara, és én felajánlottam, ha igény van rá, egy-egy műfordító kurzust szívesen tartok a hallgatóknak, hogy az arra érdemes és érdeklődő diákok megismerjék a szakma egy-két fogását, illetve hogy más szemmel olvassanak majd műfordításokat. Aztán fokozatosan egyre több és több szempont került be az újabb és újabb akkreditált képzésekbe, s így jutottunk el a mai sorhoz: BA specializáció és az egyetlen, diplomát is adó szakirányú műfordító képzés.

 

A hazai műfordító szakma legkiválóbb alakjai is szinte kivétel nélkül "terepen edződtek". Milyen pluszt adhat a képzés?

Való igaz, ahogy akkoriban mondták, a műfordítás „tehetség és önképzés dolga”, de ez elmondható szinte az összes szakmáról, hivatásról és mégis egyetemi szinten képzik a festőket, zenészeket, építészeket, színészeket, orvosokat, mérnököket, hogy csak néhány hivatást említsek. A műfordítás sem más, itt is vannak megtanulható és megtanulandó szakmai készségek, amelyek ismeretében eleve egy magasabb szintről indulhat a fiatal fordító. Olyan ez, mint a kerék feltalálása: miért kellene mindig újra feltalálni, amikor már feltalálták, így elég megismerni, majd továbbfejleszteni.

 

A pázmányos képzésnek meghatározó eleme a szerzői jogi ismeretek. Ön szerint mi lenne az ideális állapot, hová kéne a műfordítóknak eljutni?

A szakirányú műfordító képzés egyik fontos eleme, hogy a műfordító tisztában legyen jogaival és érdekvédelmi lehetőségeivel. A magyar kultúra évszázadok óta nagyon sokat köszönhet a műfordítók munkájának, ami éppen ezért nagyobb megbecsülést érdemelne. A műfordítót is szerzői jogok illetik meg, amiként az a némiképp „rugalmasan értelmezhető” szerzői jogi törvényben is benne van. Ez a rugalmas értelmezés jobbára nem a műfordítónak kedvez, és ezen jó lenne változtatni. Sok európai országban eljutottak már oda, hogy a műfordító, mint a fordított szöveg jogtulajdonosa, szerzőtárs, így neve a könyv címlapján is szerepel. Nálunk a műfordító egyre inkább láthatatlan, sokszor az új könyveket beharangozó kiadói promócióból is hiányzik, ugyanakkor akad példa ennek ellenkezőjére: a Librinél már született olyan szerződés, amiben meghatározzák, hogy a műfordító neve is szerepeljen a címlapon. Ez siker és szép példája annak, amikor a kiadó rádöbben, hogy a műfordító nem ellenfele, hanem társa, hisz nélküle a magyarul megjelenő könyvek jókora része nem is létezne. Ha jól rémlik, José Saramago mondta, hogy az „író a nemzeti nyelv irodalmát gyarapítja, de a világirodalmat a műfordítók írják.” Ha ez tudatosulna, talán erkölcsi és esetleg anyagi szempontból is nőne a szakma becsülete. Ugyanakkor a képzés másik lényeges eleme, hogy ennek a feladatnak a műfordító valóban megfeleljen. Komoly hangsúlyt fektetünk a nyelvi, kulturális, stiláris, műfordítás-kritikai és szerkesztői ismeretekre, hogy a tőlünk kikerülő, diplomás műfordítók úgy kezdjék pályájukat, hogy önmagukkal szemben támasztanak magas szakmai követelményeket, és tisztában vannak azzal a felelősséggel, amivel a magyar szöveg révén az általuk megszólaló idegen szerzőnek és a szöveget olvasó honfitársaiknak tartoznak.

 

Ön több szakmai szervezetnek is aktív tagja. Mi a céljuk ezeknek a hazai és nemzetközi együttműködéseknek?

Ezek a szervezetek részben a műfordítást és az alkotó szempontjait képviselik; ugyanakkor egyetemi munkám során a fordítás elméleti kérdéseit is vizsgálni kezdtem, így az EST tagságom elsődlegesen erre a területre koncentrál – bár itt is a műfordítással kapcsolatos kérdések érdekelnek. Minden szervezet lényege, hogy tagjai kapcsolatba kerüljenek egymással, hogy emeljék a szakma színvonalát, és mind igyekszik a szakma érdekképviseletét és népszerűsítését is ellátni különböző programok, pályázatok segítségével. Itt kiemelném például a MEGY oktató, népszerűsítő tevékenységét – a szakmai hétvégeket, a fesztivál és kiállítás részvételeket, előadássorozatokat. Sajnos a hazai szervezetek hivatalos támogatottsága az utóbbi időben erősen megcsappant, így jobbára saját erőforrásaikat kell növelniük, ami nem könnyű, hisz a tagság elég alacsony díjazásért dolgozik, így sokszor a tagdíj befizetése is gondot okoz. Ugyanakkor a lelkesedés és az ingyen végzett munka sokszor átlendít ezeken a nehézségeken.

 

Utasított-e már vissza felkérést? Ha igen, miért?

Igen. Volt olyan, amelyet idő hiányában nem vállalhattam, ez mostanság gyakori. De olyan is előfordult, amikor a kiadó elfogadhatatlan feltételeket próbált elfogadtatni velem a szerződésben, és ezeken nem volt hajlandó változtatni. Tisztában vagyok vele, hogy vannak kollégák, akiknek a megélhetés is gondot jelent, így kénytelenek mindent elvállalni, de éppen az ő érdekükben hiszem, hogy minél többen kiállunk saját példánkkal a szakma érdekeiért, annál jobb helyzetbe kerülhetnek azok is, akik ilyen esetben a helyünkre lépnek.

 

Ha szabadon választhatna, kinek a művét fordítaná le mindenképpen és miért?

Már korábban említettem Ayi Kwei Armah, The Healers (Gyógyítók) című regényét, amit egykor elkezdtem, a Nagyvilág 1983-ban részleteket is közölt belőle, de a regény még ma is arra vár, hogy magyarul végig elkészüljön, és adott esetben talán akad majd kiadó is, ahol megjelenhet.

 

MAGYAR HANGJA: SOMLÓ ÁGNES hozzászólásai

Szólj hozzá

0.04 mp