Creative Commons Licenc
Ch-Molnár Éva: AVABLOG című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: muforditas.bloglap.hu

Fejléckép: Erik Tjallinks, Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc,

 

 

 

 


Belépés
Kereső

Translating Europe – roadshow fordítóknak

A Magyarországon 2016-ban útjára indított Translating Europe Workshop rendezvények harmadik országos sorozatára kerül sor 2017 áprilisában. A Translating Europe elnevezésű kezdeményezés keretében, az Európai Bizottság Fordítási Főigazgatósága (DGT) szervezésében ezúttal olyan workshopokon vehetnek részt az érdeklődők, ahol gyakorló szakemberek és egyetemi oktatók mutatják be a tanulmányok során fejlesztett fordítói készségek gyakorlati alkalmazását a szakmai munka során – ígérik a szervezők az esemény honlapján.


 

Pályakezdő műfordítók, vagy a szakma iránt érdeklődők számára elképesztő jelentőséggel bírnak a hasonló találkozási lehetőségek, hiszen kevés a témában fellelhető információ. A Műfordítás blog ad némi iránymutatást, ám másodlagos célja, hogy összehozza az embereket. Hogy a tapasztalt fordítók kedvet kapjanak tudásuk formális vagy informális átadásához, a zöldfülűek pedig mesterükre találjanak, hiszen a személyes kapcsolatok semmivel sem pótolhatók.

 

Bár – ahogy azt a hazai események szervezőitől megtudtam –, a Translating Europe alapvetően a szakfordítókat célozza, minden korábbi rendezvényükön felmerült az igény, hogy műfordítással kapcsolatos témákat is emeljenek be a programokba. Tapasztalataik szerint az esemény célközönségének számító nyelvszakos vagy fordító- és tolmácsszakos hallgatók, illetve a nyelvi iparág pályakezdői nagy arányban érdeklődnek az irodalmi fordítás iránt, és sokszor gyakorló szakfordítókban is megérik a gondolat, hogy ebbe az irányba is nyitnának. Ezekre reflektálva az idei roadshowhoz megnyerték Kövesdi Miklós Gábort is, aki több évtizednyi fordítói és humorista pályafutással a háta mögött, a humor fordítás nehézségeibe avatja majd be az érdeklődőket konkrét példák segítségével. Kétség kívül vidám percei lesznek a szegedi, veszprémi, pécsi és egri közönségnek.

 

A rendezvények ingyenesek, de regisztrációhoz kötöttek. Mivel van még néhány szabad hely, aki kedvet kap, bátran jelentkezhet.

 

 

MAGYAR HANGJA: FODOR ZSUZSA

Műfordító portrék

Függöny fel!

 

Legnagyobb szerencsémre, folyamatosan jelen vannak az életemben olyan emberek, akik türelmesek velem, mint anya a hülye gyerekével, és hagyják, hogy menjek a magam feje után, mégis partnerként kezelnek és szükség esetén irányt mutatnak. Ilyen igazodási pont Fodor Zsuzsa is, aki nem csak szakmai, de ha kell, emberi oldalról is megtámogatja bennem az eszmélő műfordítót. Nagyon örültem, mikor némi győzködés után kötélnek állt és vállalta az interjút.


Fodor Zsuzsa a straeleni fordítóház előtt

 

Többször említetted, hogy elsősorban szinkrondramaturgnak tartod magad, s a fiad is azt felelte, mikor megkérdezték, hogy az anyukája mit dolgozik: egész nap nézi a tévét, és ha véletlenül valami csehül van, azt lefordítja. Hogy lesz valakiből szinkrondramaturg?

Ma már lehet, hogy nem ezt válaszolná, azóta eltelt közel 30 év.

Szinkrondramaturg pedig úgy lettem, hogy egyetem után néhány évig az Országgyűlési Könyvtárban dolgoztam, ott kezdtem el fordítani. Később egy kollégám, Gonda Miklós, szinkrondramaturg lett. Akkor csaptam a homlokomra, hogy jé, hát a filmeket is fordítja valaki! Elkezdtem külsőzni a Pannóniában (nyersfordításokat készítettem szinkrondramaturgoknak), és amikor lett hely, felvettek.

 

Lényegében mi a feladata egy szinkrondramaturgnak?

A szinkrondramaturg filmet fordít. Ha kell feliratoz, ha kell szinkronszöveget ír. Ez annyiból más, mint a műfordítás, hogy jobban meg van kötve a fordító keze: jó esetben a szájmozgást is figyelembe veszi, a mondatok tördelését. (Ez a legnehezebb része a munkának, csak egy példa: ha egy filmben elhangzik, hogy Ich… liebe… dich vagy я… люблю… тебя vagy I…love…you, vagyis nagy érzelmi felindultságában az illető pici szünetekkel mondja ki a három szót, a rossz szinkrondramaturg azt fogja írni, hogy én…szeretlek…téged, a jó dramaturg a névmások helyére ír valami mást, ami nincs is benne a szövegben, mégsem lóg ki belőle.) És ez még csak a szájmozgás. Ám a lényeg a gesztus. (Példa: ha magyarul azt mondom: „Ekkora halat fogtam!”, akkor az első szónál mutatom, mekkorát. A többi nyelvben máshol, többnyire a mondat vége felé. Addig kell gyötörni a mondatot, míg a szöveg egybeesik a gesztussal, de még magyarul hangzik.) És ott van még a fejmozgás hangsúlynál, a szövegrészek hossza vagy rövidsége, a jól mondhatóság, és persze ezen kívül minden, ami egy műfordítónak is dolga: szövegértés, megfelelő stílus, stb.

 

Rengeteg, mára klasszikussá vált film magyar szövege fűződik a nevedhez, olyanoké, mint a Grease, az 1984, vagy a Mielőtt felkel a Nap. Melyik volt a legemlékezetesebb szinkronos munkád?

Én legjobban a cseh filmeket szerettem szinkronizálni, Věra Chytilová (Elakadás, A bolond és a királynő, Az örökség, avagy gútntág, faszikáim), Jiří Menzel, Jan Svěrák, Petr Zelenka filmjeit. Egyik jobb, mint a másik. Szerettem néhány orosz rendező – Bodrov, Todorovszkij, Balabanov, Mihalkovmunkáit is. Az amerikaiak közül az abszolút kedvenc Peter Bogdanovich: Függöny fel! c. filmje, pedig az nem is film, hanem filmszalagra rögzített színdarab. Ez segített át a mélyponton, amikor ’95-ben kirúgtak minket a Pannóniából. Hetekkel később is nyerítve röhögtem, ha eszembe jutott egy-egy jelenet. És mindig eszembe jutott. Még most is.

 

A MEGY adatlapod szerint németből, oroszból és cseh nyelvből fordítasz, de nekem sokszor adsz tanácsot angolos kérdésekben is. Hogy alakult ez a soknyelvűség, pláne ilyen szinten?

Apukám a külügyben dolgozott, így az első hat osztályt orosz iskolában végeztem el, kettőt Norvégiában, négyet Budapesten, mondván, hogy nem tudni, hova kerülünk a továbbiakban. Hát Bécsbe kerültünk, ahol persze osztrák iskolába jártam, de a nyolcadikat már itthon fejeztem be. Így adta magát, hogy orosz-német szakra jelentkeztem, a csehet az egyetemen vettem fel, és leadtam az oroszt.

 

Mi volt az első műfordítói munkád?

Lefordítottam egy Hermann Broch novellát, kinéztem egy magvetős könyv könyvészeti adataiból egy szerkesztőt (Bor Ambrusnak hívták) és beballagtam hozzá, hogy vessen rá egy pillantást. Mondta, hogy majd megnézi és felhív. Másfél év múlva felhívtam, hogy sikerült-e már megnéznie. Bevallotta, hogy elvesztette, és olyan lelkiismeret-furdalása lett ettől, hogy elkezdett dolgoztatni. (Később a novella is előkerült.)

 

Mely szerzőknek voltál már a „magyar hangja”?

Günter Wallraff, Gert Hofmann, Daniel Kehlmann, Eginald Schlattner, Leonie Swann, Thomas Glavinic, Eva Menasse, Joachim Meyerhoff, Florian Illies, stb.

 

Hogy nézne ki a „ Zsuzsa fordít” című kép?

A lányom 4-5 éves korában egy teásdobozból és egy tejfölösdobozból csinált egy polaroid gépet, azzal „lefényképezett”: lerajzolt egy narancssárga papírra, ahogy a gép előtt ülök, elég zilált ábrázattal és hajzattal, azt húzta elő a polaroid gépéből. Azóta úgy látom magam.

 

Csend vagy zene kell munka közben?

Régen rádiót hallgattam, fórumoztam, zenét hallgattam munka közben, ma már csak egy dologra tudok figyelni.

 

Szoktál-e együttműködést kezdeményezni a szerzőkkel, vagy magányos farkasként igyekszel megoldani a problémás pontokat a fordítás során?

Amit tudok, megoldom magam (vagy az utóbbi időkben a Műfordítók és a Hogyan fordítsam? Facebook csoport segítségével), csak akkor nyaggatom a szerzőket, ha már nem megy másképp. A nagyszerű, erdélyi szász Eginald Schlattnerrel volt egy ilyen esetem. Napokat töltöttem minden egyes, három házból álló erdélyi falu magyar nevének kiderítésével. Egy kolostorral azonban nem boldogultam. Napokig lógtam a neten, bújtam az útikönyveket, térképeket, semmi. Végül írtam a szerzőnek, aki postafordultával válaszolt: ja, azt elszúrtam!

 

Férjed, Győri László is elismert műfordító. Otthon mennyiben megy a „szakmázás”?

Nagyon megy. Átkurjongatunk egymásnak, hogy: te, azt hogy mondják…? És a fontosabb könyveket előszerkesztjük egymásnak leadás előtt. (A napokban Gy. L. feltett egy kérdést a Műfordítók csoportban, melyre Zsuzsa is online válaszolt, pedig szerintem mindketten otthon dolgoztak… :D – Ch-MÉ)

 

Fodor Zsuzsa és Győri László (kockásban) a straeleni fordítóházban (A fotók Zsuzsától valók.)

 

Mi volt a legutóbbi fordításod?

Daniel Kehlmann: Du hättest gehen sollen (El kellett volna menned) c. elbeszélése. Nagyon várom az új könyvét, ezt, azt hiszem, csak afféle ujjgyakorlatnak szánta.

 

Ha szabadon választhatnál, kinek a művét fordítanád le mindenképpen és miért?

Minden megjelenő Kehlmannt, persze. Nagyon szeretném Gert Hofmann eddig nem megjelent műveit, de elég kilátástalan, már nem élő írókkal nem foglalkoznak a kiadók. És nagyon szeretném Joachim Meyerhoff trilógiájának másik két kötetét, de nincs rá fogadókészség.

 

Utasítottál-e már vissza felkérést? Ha igen, miért?

Csak időhiány miatt.

 

Van-e példaképed, esetleg valaki, akit mesterednek tartasz?

Szőllőssy Klára, Sárközy György, Tandori, Parti Nagy, ó, még nagyon sokan. Pár éve szinkronizáltam egy 10 részes Mester és Margaritát (Vlagyimir Bortko). És Szőllőssy Klára szövege úgy mászott rá magától a képre, hogy igazítanom sem kellett rajta. A mondatoknak még a ritmusa is stimmelt. A szinkronban pedig a csodálatos, utolérhetetlen, kivételes Schéry András.

 

Mi az első dolog, amit megteszel, mikor belekezdesz egy új fordításba?

Elolvasom.

 

Sok műfordítótól hallottam, hogy, különféle okokból, akkor sem olvassák el előre a fordítandó szöveget, ha van rá idejük. Nálad, ezek szerint, elengedhetetlen.

Szépirodalomnál azért elolvasom, de volt olyan is, hogy az nem fért bele az időbe. Az ismeretterjesztő könyveket nem szoktam előre elolvasni.

 

Mit csinálsz, ha már teljesen lefáradtál, de még mindig hátravan három oldal a napi penzumból?

Kétségbeesek. (Egyre gyakrabban fordul elő.) De ma már nem tartom olyan fontosnak, hogy gyorsan meglegyek valamivel.

 

 

MAGYAR HANGJA: BORBÁS MÁRIA

Műfordító portrék

 

A műfordítás szenvedély.

 

Vitathatatlanul. Aki valaha belekóstolt ebbe a hivatásba egyetért vele. A tömör, de találó megállapítás Borbás Máriától való, akivel Erényi Mónika készített interjút még a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Fordító és tolmács MA hallgatójaként. Az eredeti a cikk a PPKE-BTK honlapján olvasható, több másik portréval együtt. Ezúton is köszönöm mind a szerző, mind beszélgetőtársa hozzájárulását, hogy a Műfordító blogon is megjelenhet a cikk fordítása, melyet én követtem el. Fogadjátok szeretettel.


Borbás Mária a magyar műfordítás egyik legtekintélyesebb alakja. Az ELTE magyar-angol-francia szakán szerzett diplomát. Nagy örömmel fordítja a brit és amerikai klasszikusokat (mint Fielding, Jane Austen, a Brontë nővérek, vagy Melville), csakúgy mint a modern szerzők (Vonnegut, Muriel Spark, Roald Dahl, Gerald Durrell, Agatha Christie) munkáit, vagy épp színdarabokat (Edward Albee, E. E. Kisch), gyerekkönyveket (Mary Poppins sorozat, A. A. Milne, Erich Kästner, Arthur Ransome). Szerkesztői és műfordítói pályája során olyan nagyságokkal találkozhatott vagy dolgozhatott együtt, mint Bart István, Bartos Tibor, Göncz Árpád, Karig Sára vagy Tandori Dezső.

           1953-ban az Európa Kiadónál kezdett szerkesztőként, majd műfordítói munkássága is ott indult, mikor 1959-ben Karig Sára felkérésére csatlakozott az Népek meséi sorozaton dolgozó csapathoz. Göncz Árpáddal is ott találkozott még ifjú műfordítóként. Évekkel később teljesen véletlenül adódott a lehetőség, hogy lefordíthassa Henry Fielding utolsó regényét, az Ameliát. Visszatekintve arra az időszakra, úgy véli, még akkoriban is amatőr fordító volt. Csak mostanában mert belekukucskálni Amelia-fordításába, de azt mondja, ha fogna egy piros tollat, és alaposan átnézné akkori munkáját, a szöveg nagy része piros lenne.

Több mint ötven éve dolgozik fordítóként és szerkesztőként, így gyakorlatilag testközelből tapasztalta a könyvszakma átalakulását. Úgy véli, a műfordítói munkának a technikai háttere változott meg jelentősen: az 1960-as, 70-es években még három gépelt példányban kellett leadni a kéziratot a kiadónak, ezért indigót tettek a géppapír közé, hogy egyszerre elkészüljön mindhárom példány, de ez néha meglehetősen macerás volt. Az új eszközök lényegesen megkönnyítik a műfordítói munkát: kényelmes billentyűzeteket használunk írógép helyett, és annyi másolatot készíthetünk a számítógép segítségével, amennyit csak akarunk. A technikai fejlődésnek azonban véleménye szerint komoly hátulütője, hogy a fordítási folyamat több szempontból is jelentősen felgyorsult. Manapság már jóval szűkebbek a határidők, és kevesebben olvassák át, és ellenőrzik a lefordított szöveget. Korábban a fordítón kívül még legalább három ember nézte át a fordítást, mielőtt az kiadásra került: a szerkesztő, a kontrollszerkesztő (aki összevetette az eredeti szöveget a fordítással), és a korrektor. Manapság már a kontrollszerkesztő feladatát is a szerkesztő végzi és korrektor sem mindig van a csapatban. Mindezek ellenére Borbás Mária szerint a technikai előrelépés nagy ajándék a fordítóknak, hiszen lényegesen megkönnyíti a munkát.

Végül a szakmai körökben sokat vitatott kérdésre, hogy lehet-e, kell-e tanítani akár a mű-, akár a szakfordítást, a válasza egyértelmű igen. Mégpedig azért, mert szerinte a fordítás nem a szónak abban az értelmében alkotás, ahogyan az író alkot. A fordítás az eredeti mű újraalkotása, reprodukálása a célnyelven. A fordítás szakma, és más szakmákhoz hasonlóan megvannak a maga szabályai és törvényszerűségei, melyekhez a fordítónak tartania kell magát. Meggyőződése, hogy általában véve a fordítás szakma, amit lehet és kell is tanítani, ezért támogat minden olyan programot, melynek célja a fordítás oktatása.

Borbás Mária tapasztalt és elismert műfordító és szerkesztő, a szorgalom, elkötelezettség, alázat és szakmaiság példaképe sokak szemében. Ahogy az egyik irodalmi portálon írták róla: A neve garancia a minőségi fordításra.

 

Lapod életkora: 1825. 8 nap.

Reggel a fenti adat fogadott a statisztikában. Ez pontosan hússzor három hónap. Azt mondják, az induló blogok 60%-a három hónapon belül megszűnik. Az elején nagy a lelkesedés, sok az ötlet, aztán a hétköznapok gyorsan felfalják a témákat és a kidolgozásukra szánt félórákat-órákat is. Ez a blog a maradék 40%-ba tartozik.


 

Ma lett öt éves. Változott, fejlődött, alakult, és éppen most esik át némi felújításon, hogy jobban ki tudja szolgálni a kialakult közönségét és a keresőkből érkező látogatókat. Ennek része az is, hogy mostantól az AVABLOG helyett egyszerűen a Műfordítás blog nevet viseli, hiszen már régen nem elsősorban az én szakmai útkeresésemről szól, hanem arról, amit egy elképesztő közösségbe megérkezve tapasztalok. Remélem, hogy az eredeti célkitűzés, mely szerint a blogoldal egyfajta virtuális agóra szerepét tölti be a reménybeli és gyakorló műfordítók kérdéseinek és tapasztalatainak összehozására, így jobban előtérbe kerül és segít ráirányítani a figyelmet erre a nem mindennapi hivatásra.

 

Kép forrása: http://cakesandcupcakesmumbai.com

 

Ez alatt az öt év alatt azt is megtanultam, hogy a műfordítás nem magányos műfaj. Lehet, hogy nem nyüzsgő irodákban ötletelve, majd elmélyedve pötyögünk a billentyűzetünkön, de csapatban dolgozunk. És akkor vagyunk a leghatékonyabbak, ha a szerkesztők, (egykori) korrektorok, szinkrondramaturgok és nyelvészek szempontjait is figyelembe véve alkothatjuk meg a legmegfelelőbb(nek vélt) kifejezéseket. Erre is utal a Műfordítás blog fejlécében az „És ami mögötte van” kitétel. Az ő jelenlétük és észrevételeik legalább olyan fontosak itt is, mint a konkrét szövegek születésénél, ezért a Műfordító portrék sorozat hamarosan a kapcsolódó szakmák képviselőivel készített interjúkkal is gyarapszik majd.

 

Kiemelt szerepet szánok az induló kollégák zsengéi bemutatásának is, melyre már érkezett anyag, s hamarosan olvasható lesz. Nagy álmom, hogy akár a már elérhető műfordítóképzések kiegészítéseként, akár azoktól függetlenül, a Műfordítás blog szerzői és olvasói közt kialakulhassanak mentor-tanítvány kapcsolatok, melyek vitán felül a leghatékonyabb csatornái a szakmai és személyes tapasztalatok átörökítésének, s melyeknek én is sokat köszönhetek.

 

A blog továbbra is non-profit jelleggel működik és hangsúlyt fektet a szerzői jogi előírások betartására. Ez praktikusan annyit tesz, hogy a befektetett munkámért forintosítható hasznot nem húzok, és ilyet a vendégszerzőknek sem tudok felajánlani, valamint sűrűn levelezek szerzőkkel, ügynökségekkel és jogtulajdonosokkal, hogy megszerezzem a megfelelő hozzájárulásokat. Viszont ez egyben azt is jelenti, hogy a megkeresett külföldi szerzők jelentős része a non-profit jellegre való tekintettel a honoráriumától eltekintve engedélyezi egy-egy műve részletének fordítását és annak közzétételét, így olyan szövegeken dolgozhatunk, melyek igazán közel állnak a szívünkhöz, mindezt jogtulajdonos engedélyével.

 

Kép forrása: http://www.pinterest.com

 

És most emeljük virtuális kávésbögrénk a műfordítókra és mindazokra, akikkel csapatban dolgozva jobbnál jobb könyveket hozunk el a hazai olvasóknak! Isten éltessen benneteket!

 

 

MAGYAR HANGJA: AJKAY ÖRKÉNY

Műfordító portrék

24/24

 

Évekkel ezelőtt Zuckerbergiában futottunk össze, és a kommentjei gyakorisága, mennyisége és minősége okán az a benyomásom támadt, hogy sosem alszik. És minimum hiperaktív. Vagy kettő van belőle. Különben hogy máshogy képes valaki éjjel 11-kor is összeszedett válaszokat adni a kérdéseimre, miközben ő is fordít? Vagy másfél napig virtuálisan ping-pongozni egy mondat lehetséges megoldásaival, amivel nehezen boldogulok, miközben fordít ÉS valami számomra ismeretlen, paradicsomos-zöldbabos ételt készít? És amikor a NAV ügyfélszolgálatról teljesen váratlanul felhívtam, hogy tudja-e, milyen TEÁOR (vagy valami hasonló) számon futnak a műfordítók, harminc másodpercen belül diktálta: 900307. És bár gyakran értekezünk szakmai dolgokról, ezúttal olyan kérdéseket tettem fel, ami a nagyérdemű érdeklődésére is számot tarthat. Íme a válaszok!


 

Hogy nézne ki az „Örkény fordít” című kép? (Festmény lenne? Fotó? Keresztszemes hímzés? Mi lenne rajta?)

Lehet fotó. Ha akarod, lehetnek rajta expresszionista effektek is, de nem muszáj. Jó nagy íróasztalt ábrázolna, rajta bekapcsolt billentyűzet és egér, egy gőzölgő csésze kakaó (tej nélkül), étcsoki-táblák, almás pitével megpakolt tányér. Jobbra íróeszközökkel teli bögre, balra az eredeti mű telejegyzetelt kiadása, középen monitor, nyitott angol PDF-fel és félig teleírt Worddel. Meg egy nagy, kerek órával a jobb felső sarokban.

Hogy kerültél kapcsolatba az angol nyelvvel?

A 70-es évek legvégén, amikor nyolcadikos koromban a család, baráti ajánlásra, talált nekem egy áldott jó, türelmes magántanárt. Ma is előttem van a kezdet: ülök egy mély fotelben, előttem a kisasztalon C. E. Eckersley „Essential English for Foreign Students” című klasszikus tankönyve, balra tőlem angol regényektől roskadozó könyvszekrény, és arra gondolok, hogy vajon mikor fogok én annyira angolul tudni, hogy ilyeneket olvasgassak.

Műfordítasz-e más nyelvből is?

Á, nem. Csak angolból. Hiába tanultam kötelezően 10 éven át oroszt, akkor nem tudták megszerettetni velem annyira, hogy később további munkát fektessek bele. Ezt utólag is sajnálom. Sok más nyelvbe (például spanyol, német, finn, dán, japán) is belekóstoltam, de csak hobbiszinten.

Véletlenek sorozata, vagy tudatos döntés, hogy műfordító lettél?

Véletlenek különös sorozata. A 90-es évek legelején véletlenül épp egy számítógépes kalandjátékot nyúztunk lelkesen a barátaimmal, és egyikük, Csaba, egy nap odavetette, hogy véletlenül „ez neki megvan könyvben”. Kérésemre elhozta, megmutatta. Pechemre egy francia kiadás volt, de véletlenül akadt egy angol ismerősöm, aki elküldte a brit kiadást. Faltam a könyvet, kerestem az átfedéseket a játékkal, és közben teljesen érthetetlenül (ha tetszik: véletlenül) az az ötletem támadt, hogy én ezt lefordítom. Totál amatőr, zöldfülű kezdőként, előbb füzetbe, tollal, később számítógéppel írogattam, közben pedig elkezdtem nyomozgatni, mi is egy könyvfordítás menete. Különféle nagy kiadóknál kopogtattam naivul. Elhajtottak persze, de a próbálkozásaim híre elszivárgott a kiadói berkekbe. Véletlenül eljutott a kor legendás zsánerkiadójához, a Valhalla Páholyhoz is, akik akkortájt véletlenül pont ennek a könyvnek a kiadását tervezték. Megtaláltuk egymást a kiadóval – innen már történelem. De ha aznap Csaba száján nem csúszik ki az a félmondat, akkor most valószínűleg nem csinálnál velem műfordítós interjút.

Adja magát a kérdés: mi volt ez a mű, ami a véletlenek sorozatát lendítette mozgásba?

William Gibson „Neuromancer” („Neurománc”) című, Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick emlékdíjas kultikus SF regénye.

Ahogy a regényfordítást a botcsinálta fordító elképzelte. Szó szerinti kézirat, megtartott eredeti címmel. „Neurománc”-ról szó sem volt. — Fotó © Ajkay Örkény

 

Vagyis egy kultikussá vált sci-fi fordítással indultál, aminek aztán te magad készítetted el az újrafordítását. Miért érezted szükségét ez első, illetve az újrafordításnak?

Mint azt az első fordítás fenti története is mutatja, az hirtelen ötlet volt, biztos elragadott a játék és az alapjául szolgáló könyv iránti lelkesedés. Az újrafordítás úgy jött, hogy az első kiadás után eltelt egy bő évtized, már szereztem némi fordítói tapasztalatot, és közben a régi kiadás kritikái is felgyűltek az elismerések mellé. És minél többször olvastam el a saját munkámat, annál inkább éreztem a kritikák igazát, sőt én is felfedeztem további hibákat. A Szukits kiadó épp ekkor keresett meg egy másik kiadás tervével, így alaposan kijavíthattam és felújíthattam a saját szövegemet. Eredményes és tanulságos munka volt.

Mennyire tartod fontosnak az irodalmi művek újrafordítását?

Így általánosságban semennyire. Szerintem művenként vagy akár kiadásonként kell mérlegelni, hogy szükséges-e az újrafordítás, és hogy azt ki és milyen mélységig, milyen aspektusok mentén hajtsa végre. A banális hibajavításokon túl többféle motiváció is lehetséges. Egy százéves, klasszikus mű újrafordítása, illetve újabb fordítása a korábbi fordítás(ok) értékét nem csökkentve, új értéket teremthet. De ez örök dilemma, mert egy elaggott fordítás megtartása vagy elvetése mindenképp problémákat és konfliktusokat szül. Ha megtartod az olvasóknál már beágyazott, jól konzervált régi változatot, akkor megőrzöd a szöveg folytonosságát és hagyományait, de az új olvasók nehezebben birkóznak meg vele, másképp is fogják értékelni. Ha újrafordítod, azzal megkönnyítheted a mű értékeinek mai befogadását, bázist teremthetsz az új közönségnek, de a korábbi olvasók egy része blaszfémiának fogja tartani, amit csináltál. Mindezek harmonizálása nagy kiadói erőpróba és felelősség, komoly felkészülést (és marketinget!) igényel. Előfordulhat az is, hogy a kiadó egyszerű anyagi, jogi vagy adminisztrációs okok miatt választja a kedvezőbbnek ígérkező újrafordítást. Az ilyen esetek sajnos néha vitatható eredményt adnak, annak összes negatív vonzatával. Ezzel visszakanyarodtunk a válaszom elejéhez: érdemes alaposan megfontolni, hogy egy művet mikor, miért, ki és hogyan fordítson újra – már ha / ha egyáltalán.

Mely szerzőknek voltál már a „magyar hangja”?

A mindent elindító fenti események középpontjában William Gibson legfontosabb kultikus műve, a „Neurománc” állt, amit két másik Gibson-regény és egy Gibson-novella fordítása követett. Később klasszikus, illetve kortárs novellafordítások következtek: Bruce Bethke, Robert A. Heinlein, Robert Sheckley, Harlan Ellison, Joe Haldeman, Greg Egan, Karawynn Long, Robert Silverberg, Lewis Shiner, John Shirley, Eugie Foster, Christian Doan, Tim Pratt, Michael Swanwick, Thomas F. Monteleone munkáin dolgozhattam. Külön kiemelném Eugie Fostert, akinek „Sinner, Baker, Fabulist, Priest; Red Mask, Black Mask, Gentleman, Beast” („Lator, Regélő, Pék, Szentatya; Skarlát maszk, Ében maszk, Úr, Bestia”) című Nebula-díjas remekművét az egyik legjobb munkámnak tartom, nagy élmény volt fordítani. Az elmúlt években pedig egy újabb fantasztikus tehetségű kortárs szerző, Philip Reeve munkáival, rendkívül eredeti MG és YA regényeivel ismerkedhettem meg.

Szoktál-e együttműködést kezdeményezni a szerzőkkel, vagy magányos farkasként igyekszel megoldani a problémás pontokat a fordítás során?

Már a legelső műfordításom idején is a szerzőm nyakára jártam, aki kitüntető türelemmel és kedvességgel, faxon(!) folytatott levelezésben válaszolt, magyarázott. Buzgalmamat később egy másik könyvének dedikált példányával jutalmazta, sőt külön a magyar kiadáshoz egy szerzői utószót is írt, amit természetesen szintén faxon küldött el nekem. Mindig keresem a kapcsolatot és az együttműködést, mert elakadás esetén így a legautentikusabb forrásból kaptam-kaphatok segítséget. Cserébe többször én is segíthettem a szerzőknek visszajelzésekkel, hibajelentésekkel, amiket örömmel fogadtak. De azért próbálom maximálisan kihasználni az összes elérhető más lehetőséget is, például volt, hogy a Google Utcanézetben napokig csatangoltam azokban a városokban, ahol a főszereplők is jártak, hogy a helyszínek leírása minél pontosabb legyen.

Méretes dedikáció William Gibsontól a „The Difference Engine” amerikai hardback kiadásában. — Fotó © Ajkay Örkény

 

Van-e példaképed, esetleg valaki, akit mesterednek tartasz?

Olvasmányélményeim alapján több műfordítói példaképem is volna. Göncz Árpád, Kuczka Péter mellett sokakat felsorolhatnék, de talán Révbíró Tamást és Gáspár Andrást írnám fel, és melléjük tenném, mondjuk Molnár Miklóst. Mester helyett pedig inkább a műfordítók mindenkori támaszait, a szerkesztőket emelném ki. Közhely, de igaz, hogy minden sikeres műfordító mögött ott áll egy kellően meg nem énekelt szerkesztő, aki gyakran műfordító is. A szerkesztő a munkájával a műfordítót is csiszolja, tanítja; jó szerkesztő nélkül nincs jó műfordítás. Ezért ezúton is tisztelegnék a kiváló Tézsla Ervin emléke előtt, és feltétlenül megemlíteném Németh Attila, M. Szabó Csilla és Járdán Csaba nevét.

Utasítottál-e már vissza felkérést? Ha igen, miért?

Volt ilyen, igen. A művek témájával sehogy sem tudtam azonosulni. Ilyet nem szeretek fordítani, mert nem tudom beletenni azt a saját lelkesedésem adta pluszt, amitől szerintem igazán jó lesz egy műfordítás. A kiadóval és az olvasóval szemben is tisztességesebb, ha ilyenkor másnak engedem át a lehetőséget. De ez ritka dolog, eddig összesen kétszer fordult elő nálam.

Mi az első dolog, amit megteszel, mikor belekezdesz egy új fordításba?

Igyekszem gyorsan elmélyedni az eredetiben, és már olvasás közben is ott a ceruza, telefirkálom az oldalakat megoldási ötletekkel, ha jönnek. Ezzel párhuzamosan (vagy már korábban) megpróbálok minél több kiegészítő információt, adalékot összegyűjteni a szerzőről és az adott műről. A fordítás számomra már valahol itt elkezdődik.

Mit csinálsz, ha már teljesen lefáradtál, de még mindig hátravan három oldal a napi penzumból?

Nemigen szoktam méterre-oldalra penzumokat előírni magamnak. A műfordításban ezek ritkán működnek, mert simán előfordulhat, hogy 4-5 lendületes oldal után belefutok egy olyan részbe vagy problémába, ami hosszabban lefékez. Ha nagyon kimerültem, inkább pihenek. A kimerült műfordító többet hibázik, és ezzel csak plusz munkát csinál magának és a szerkesztőjének.

Csend vagy zene kell munka közben?

Mindkettő jó, de általában a csend. Ha zene, akkor Bachot vagy valamilyen lassabb ambient zenét választok, amelyben nincs ének, vagy ha van is, nekem ismeretlen nyelvű legyen.

Mi volt a legutóbbi fordításod?

Ami legutóbb megjelent: Philip Reeve (és szerzőtárs-illusztrátora, Sarah McIntyre) képes MG meseregény-sorozatának harmadik kötete, a „Pugs of the Frozen North” („Sen és a száguldó szán”). Most szintén Philip Reeve egyik újabb, a YA korosztálynak szóló művén dolgozom, de már a polcomon áll a Reeve-McIntyre páros legújabb alkotása is.

 

Ha szabadon választhatnál, kinek a művét fordítanád le mindenképpen és miért?

Konkrét szerzőt/művet most nem neveznék meg, de örömmel fordítanám az általam már korábban fordított egyes szerzők itthon még nem ismert műveit is. Fontosnak tartom a szerzői életművek minél teljesebb bemutatását, a róluk itthon kialakult kép további árnyalását és kiegészítését.

 

 

Műfordító képzések II - Károli Gáspár Református Egyetem

Vendégbejegyzés Szarvas Szilviától, aki a KGRE-BTK szakirányú továbbképzésének hallgatója, nem mellesleg ő is a már sokat emlegetett Facebook Műfordítók csoport tagja. Fogadjátok szeretettel.


Ahogy az rendes felnőtt emberhez illik, én még javában keresem az utam.

Az évek folyamán egy dolog biztosan kikristályosodott bennem: szeretnék olyasmivel foglalkozni, ami minden nap kínál valami újat, valami érdekeset. A fordítás jó megoldásnak tűnt, hiszen minden egyes új szöveg kincskeresés. A kutatás, a keresgélés számomra roppant izgalmas tevékenység, minden mondatban, vagy akár szóban is rejtőzhetnek érdekes, új információk, melyekkel mindig egy kicsit többet tudhatok meg a világról. Igen ám, csakhogy ebben az ágazatban is van több lehetőség... Mit válasszak?

Előre megfontolt szándékkal kerestem olyan képzést, ahol szakfordítási és műfordítási tanulmányokat is lehet folytatni egyszerre. Meglehet, egyszer még választani kényszerülök a kettő között, de most még úgy gondolom, mindkét terület nagyon sok izgalmas lehetőséget rejt, egyszerre kívánnak nagyon különböző és nagyon hasonló megközelítéseket.

Jelenleg az országban egyedül a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara által kínált szak- és műfordítói képzés kínál oktatást mindkét területen.

Ez a szakirányú továbbképzés nagyon erős alapozó munkát kínál, nyelvfejlesztési, fordítási gyakorlatokat felvonultató, nemzetközi politikai és kulturális viszonyokat bemutató tantárgyakkal a képzési tervben. Az angolon kívül francia, német, holland, japán és kínai nyelveken is folyik az oktatás.

A három féléves képzés során, melynek jelenleg 170.000Ft/félév az önköltségi ára, a műfordítási és a szakfordítási modul közül az egyik választható, az elvetemültebbek (mint én is) természetesen mindkettőt elvégezhetik.

A műfordítási tantárgyak mellett olyan nevek szerepelnek, mint Fáber András, Molnár Géza vagy ifj. Géher István. Az első félév bevezető előadását ebben a félévben egy szeminárium követi, amelyen műhelymunka folyik, folyamatos megbeszéléssel, közös ötleteléssel.

Úgy gondolom, a képzés jelenlegi formájában inkább a szakfordításon van a hangsúly, az alapozó tanegységek között például szerepelnek szaknyelvi szemináriumok, míg műfordítás nem. Azoknak ajánlanám ezt a képzést, akik hozzám hasonlóan, még nem döntötték el, merre szeretnének elindulni, de későbbi döntésükhöz szeretnének szilárd, erős tudásalapot szerezni.


 

MAGYAR HANGJA: KÖVESDI MIKLÓS GÁBOR

Műfordító portrék

 

Always look on the bright side of life

 

Az megvan, amikor egy beszélgetésben egyszer csak előkerül, hogy "Hanyas vagy?" Tudják, amikor kiderül, hogy valaki tök idegennel egy rugóra jár az agyuk. Na, valahogy így indult a mi Műfordítók csoporton kívüli, fél-szakmai kommunikációnk KMG-vel. Ő ugyanis kicsit felvágott arra, hogy hetvenhatos... Én meg ezt a hetvennyolcasok nevében kikértem magamnak. Aztán hamar lett izgalmasabb témánk. Miklós ugyanis ezerféle dologgal foglalkozik, amellett hogy szabadúszóként példás (vagy épp példátlan) családapa: interjúkat készít, fellép a Rádió Kabaréban, filmeket, regényeket fordít, lektorál. Néha gyanús, hogy meghekkelte a rendszert, és neki nem 24 óra egy nap...


KMG Palinnel - Paraszkay György fotója

 

Hogy nézne ki a „ Miklós fordít” című kép?

Azt hiszem, egy montázs lenne: csendélet íróasztallal és könyvekkel kombinálva, Dali elfolyó időjével. A fordító vállán pedig Bosch figuráit idéző rémalakok, úgy mint: határidő, álláshalmozás és megélhetés.

Hogy kerültél kapcsolatba az angol nyelvvel?

A 80-as évek második felében a szüleim bátyámat és engem is beírattak magánórára. Az iskolánkban az egyik frissdiplomás napközis tanárnőről kiderült, hogy valójában angol tanár.

Fordítasz más nyelvből is?

Nem. Bár tanultam franciát, de az érettségi után elengedtük egymás kezét. Ma már persze bánom, és az oroszt is. Gazdagabb lenne velük az életem – és lehet, én is.

A humor meghatározó eleme a munkáidnak. Hogy lesz valakiből humorista?

Mint mindenhez, adottság kell hozzá. Az nem elég, ha valaki érti a viccet, mint ahogy attól, hogy tudok ülni, még nem leszek asztalos. Kell persze kifejezőkészség, és szorgalom is. Aztán hogy ezekből kiben mennyi van, változó. Vannak kevésbé tehetségesek, akik szorgalommal messzebb jutnak, mint néhány tehetségesebb, de lusta társuk. És a legfontosabb, mint minden művészetben: egyéniség kell hozzá. Persze, hogy én mennyire teljesítem ezeket a kritériumokat, azt nem az én tisztem megítélni, arra való a közönség, az olvasó.

Mi a három sarkalatos pont, amit humorfordításnál szem előtt kell tartani?

A humor tulajdonképpen nem különbözik más reáliáktól. A reáliák azok a sajátosságok, amelyek egy adott nyelvre, kultúrára, társadalomra jellemzőek és más országok olvasóinak nem feltétlenül érthetőek. A három legfontosabb szempont a viccek esetében: a végeredmény legyen érthető a magyar olvasónak, legyen vicces, és amennyire lehet, tükrözze a szerzői szándékot.

Véletlenek sorozata, vagy tudatos döntés, hogy műfordító lettél?

Is-is. Az teljesen véletlen, hogy harmadikos gimnazistaként kaptunk egy magyar tanárt, aki épp akkoriban kezdett filmeket fordítani a feleségével, és nyersfordításra kértek fel diákokat. Őket egyébként a hazai szinkronrajongók is ismerhetik, Csányi Zita és Katona László. Sok film után ott hallható a nevük. Az viszont már tudatos döntés volt a 2000-es évek elején, hogy szeretnék műfordítással foglalkozni. Woody Allen novellákat kezdtem saját szakállra fordítani, ami később nagyon jó referenciának bizonyult. Ahhoz azonban, hogy el is tudjak helyezkedni a szakmában, szerencse, és bármily csúnyán hangzik, protekció is kellett. 2002 táján Selmeczi Tibornál tettem bemutatkozó látogatást a Mikroszkóp Színpadon, és megkérdezte, mivel foglalkozom még az íráson kívül. Említettem neki műfordítói álmaimat. Erre ő felhívta azt a kiadót, ahol épp akkor adták ki az ő könyvét. Persze ez csak arra volt jó, hogy szóba álljanak velem. Természetesen kértek próbafordítást. Ha rosszminőségű munkát adtam volna, ma nem beszélgetnénk.

KMG Idle-lel - kép: Fotó Művek

 

Mely szerzőknek voltál már a „magyar hangja”?

Nagy öröm számomra, hogy a Monty Python több tagjának könyvét is fordíthattam, sőt Eric Idle-lel és Michael Palinnel találkozhattam is. Óriási megtiszteltetés, hogy P. G. Wodehouse egyik hazai fordítója lehetek, valamint az is, hogy Békés Páltól átvehettem az Adrian Mole sorozatot, Sue Townsend tollából. De Stephen Fry és Hugh Laurie, Hugh Lofting (a Dr. Dolittle sorozat), Tom Wolfe, Jane Goodall és Kathy Reichs (Dr. Csont könyvek) neve is ismerős lehet a hazai olvasóknak. Azt pedig kicsit a szakmai teljesítményem elismerésének érzem, hogy rám bízták a Micimackó 90. születésnapjára kiadott Micimackó, a legjobb mackó című kötetet.

Szoktál-e együttműködést kezdeményezni a szerzőkkel, vagy magányos farkasként igyekszel megoldani a problémás pontokat a fordítás során?

Olyan eset még nem volt, amikor közvetlenül kapcsolatba tudtam volna lépni egy szerzővel fordítás közben. Ha akad is valami tisztázandó probléma, ilyenkor megvan a hivatali út: szólok a magyar kiadónak, ők szólnak a külföldi kiadónak vagy a szerző képviselőjének, és így ér el az üzenet a szerzőig. Egyébként egy konkrét eset volt, amikor munka közben felfedeztem egy hibát, és megüzentem. Tévesen hivatkoztak egy filmbéli jelenetre. Nagyon örültek, megköszönték, és mivel az eredeti mű is még csak akkor került nyomdába, ki is javították.

Csend vagy zene kell munka közben?

Mikor hogy. Függ a fáradtságomtól, a munka nehézségétől. Néha zavar a zene. De alapjában véve szeretek zenét hallgatni munka közben, főleg klasszikusokat. Beethoven, Mendelssohn és Mozart a legnagyobb kedvencek. De hallgatok jazzt, progresszív rockot, és popot is. Szerencsére, engem nem zavar a munkában, ha „szöveges” zenét hallgatok. Sokan panaszkodnak, hogy olyankor a dalszövegre figyelnek, de nekem ez nem szokott problémát okozni.

Mi volt az első műfordítói munkád?

Mint említettem, filmekkel kezdtem. Az első munkám alighanem a Melrose Place című sorozat volt, ehhez készítettem nyersfordításokat. Az első könyv pedig Peter McFarlane: Irány a vadon (Goat Boy) című gyermekregénye volt.

Mi volt a legutóbbi fordításod?

Február elején adtam le a legfrissebb Wodehouse-omat: Pupák Csodaországban a munkacím. Illetve napokon belül befejezem Lauren St. John "The One Dollar Horse" című könyvét.

Utasítottál-e már vissza felkérést? Ha igen, miért?

Ritkán, de előfordul. Szinte kivétel nélkül időhiány miatt. Szerencsére sok a munkám. De olyan is előfordult, hogy az elfogadhatatlan feltételek miatt kellett nemet mondanom. Sajnos még manapság is jellemző, hogy nem tisztelik a fordítók munkáját, és olyan összegekért várnak jó teljesítményt, amelyek inkább másik hivatásomhoz, a kabaréhoz illenek: poénnak jók. Sokszor szembesülünk azzal a hozzáállással, hogy a műfordítás nem munka – persze kétlem, hogy akik így gondolják, valaha is próbálták.

Van-e példaképed, esetleg valaki, akit mesterednek tartasz?

Mindenképpen ki kell emelnem Révbíró Tamást. Amellett, hogy ő ajánlott be Wodehosue fordítónak, nagyon sokat tanultam tőle és a mai napig sokszor fordulok hozzá tanácsért. Az egyik legtájékozottabb fordító, akit ismerek. Nagy példaképem még Révész Mária, akit sajnos már nem ismerhettem személyesen. A neve talán nem cseng ismerősen, pedig a fordításait nagyon is ismerjük. Olyan klasszikus szinkronszövegek fűződnek hozzá, mint a Gyalog galopp, a Kelly hősei vagy a Dutyi dili. Az ő esetében nem érzem túlzásnak a zseni szó használatát sem. Szeretném megragadni az alkalmat arra is, hogy köszönetet mondjak a Facebook Műfordítók csoportjának. Nagyszerű szakmai közösség alakult ki. Az ottani kollégák-barátok sok segítséget adnak konkrét fordítási problémákhoz is, illetve ha gödörbe kerülök, erkölcsi és lelki támogatást kapok – és természetesen adok.

Mi az első dolog, amit megteszel, mikor belekezdesz egy új fordításba?

Kiszámolom, egy nap átlag hány oldalt kell fordítanom, hogy elkészüljek határidőre.

Mit csinálsz, ha már teljesen lefáradtál, de még mindig hátravan három oldal a napi penzumból?

Elengedem. Két-három oldal behozható. Ha mondjuk napi 10 oldalt lövök be átlagnak, az azt jelenti, hogy egyszer 5 oldal, másik nap 15. A műfordítás alkotótevékenység, nem lehet kilóra mérni. Ez nem olyan, hogy naponta elhordok 10 köbméter földet. Persze, ha egy héten keresztül minden nap 2-3 oldallal az átlag alatt teljesítek, az már aggasztó. Olyankor, akárcsak a GPS, újratervezek.

Ha szabadon választhatnál, kinek a művét fordítanád le mindenképpen és miért?

Évek óta dédelgetett álmom a siklósi születésű brit író, George Mikes önéletrajza, a How to be Sevetny. Egyrészt szomorúnak tartom, hogy a világszinten egyik legismertebb magyar írónak alig hozzáférhető kötete magyarul. Másrészt szenzációs könyv, ami részben történelmi adalék egy szemtanú tollából, másrészt szórakoztató anekdoták gyűjteménye a Londonban megfordult híres magyarokról és világsztárokról. A másik álmom talán kicsit eretnekül hangzik, de úgy érzem, itt lenne az ideje, hogy a magyar olvasók is végre elolvashassák a Micimackót. A Karinthy testvérek munkája bármennyire is zseniális helyenként, valójában inkább átdolgozás, mint fordítás. Bár nagyon humoros, szórakoztató, hiányos, és pontatlan. Emellett sok olyan kifejezést, mondatszerkezetet használ, ami a mai gyerekek számára már elidegenítő. Persze kérdés, lesz-e kiadó, aki bevállalja az ilyen újrafordításokkal együtt járó kötelező népharagot. De ha igen, én itt vagyok, ide lőjetek.

 

 

Szerelem ostrom idején – Tiit Aleksejev: Az erős város

Gondolat Kiadó, 2016

Fordította Lengyel Tóth Krisztina

„A nevem Dieter. Valaha valaki más voltam, de ennek már nincs jelentősége. Az ország, ahonnan származom, már nem ugyanaz, mint volt, és az emberek, akik emlékezhetnének rám, már halottak. Mert mi egy ország, és mi egy nép? Vízcsepp egy vödörben, semmi több. Én mégis megpróbáltam. Megpróbáltam hazatalálni, fellelni a hazai partot. Kéziratokban és térképeken és vándorok történeteiben. Sehol sincsen. De emlékszem a felhőkre az égen, a ködre a rétjein, és a kerekfejű kígyó nyomára, amint surran a széna között. És tudom, hogy nem álmodtam.

Az igazi otthon az, ami felé úton van az ember. Amit a gondolataiban hordoz. Az én gondolataimban az a város van, amit visszavettünk a hitetlenektől. … Jeruzsálem.”


Tiit Aleksejev a Nyitott Műhelyben             Fotó: Scholtz Kristóf - Észt Intézet

Így indul Tiit Aleksejev trilógiájának nyitó regénye, A zarándokút, melyben aztán Dieter, az idős, kolostorbeli kertész emlékein keresztül magunk is végigjárhatjuk az első keresztes hadjárat minden gyötrelmes kilométerét, öldöklő ütközetét, kínjait, reményeit, míg végre sikerül Antiokheia, Szíria fővárosának bevétele, és az ifjú Dieter hősies tette jutalmául elnyerheti szíve hölgye kezét.

Az erős város ott folytatódik, az Orontész partján, 1098-ban.

„Azt mondják, a szentek egyik lábukkal a mennyben vannak, másikkal a földön.

Antiokheia alatt ugyanígy állt az egész sereg.

Borotvaélen.”

 

A történet ezen része nem csak térben, időben is rövidebb távot ölel fel, szűk két hetet csupán, és egészen más olvasmányélményt jelent, mint A zarándokút: sodróbb, feszesebb, erőteljesebb benne az emberi kapcsolatok bemutatása és szusszanásnyi időre visszatérhetünk a szereplőkkel a hétköznapokból ismerős helyzetekhez. Zavarba ejtően ismerős helyzetek ezek, hiába a csaknem ezer évnyi távolság. Az egyik oldalon szerelem, vágy, összetartozás, barátság és bajtársiasság a legzordabb körülmények között is, és a törekvés, hogy javítsunk a körülményeken, vagy legalább normalizáljuk azokat. A másikon intrika, álnokság, hatalomvágy, árulás, vér és halál. Az ember kicsinységének tudata.

Sajnos a szereplők egy része kidolgozatlan, így nehéz megjegyezni ki kicsoda, kivel van és mik az indítékai. Dieter, a főhős, úgy tűnik, lassan átlátja a helyzetet, de csak hiányosan szolgál magyarázattal, nekem olvasóként időnként csak annyi jött át, hogy no lám, itt is mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti.

Az alapállás szerint adott egy csapat keresztes az elfoglalt városban, akiket egyik oldalról a fellegvárba bemenekült eredeti (görög) várvédők, a falakon kívülről pedig egy másik csapat hitetlen támad, akiket Kerboga vezet, és szintén a várost akarják. A körülményekből adódóan Antiokheiában civilizáltabb viszonyok közt telnek a várakozás napjai, mint mikor a pusztában vándoroltak, ez mégis sok szempontból nehezebb helyzetet teremt, hiszen itt az éhezés már nem áthidalható probléma, ahogy az utánpótlás megszervezése sem az. Pestiesen szólva: Megszoksz, vagy megszöksz.

Érdekes pillanata a történetnek, mikor elkezdenek mutatkozni a széthullás jelei Isten seregének táborában. Mikor kiderül, hogy a főurak sorra ugrálnak ki a városfalon és szöknek el, embereiket, a remélt pozíciót és zsákmányt hátrahagyva. (Ők nem tudtak megszokni…) És kifejezetten megrendítő, mikor az arisztokratikus kívülálló, a mindig józan, magabiztos, kissé fölényes és titokzatos Raimondus viselkedésén is érződni kezd a kétség.  Az ő karaktere egészen árnyalt, fontos szerepe van, hiszen ő az, akinek szolgálatába állva Dieter apró árvaként járni kezdi a világot. Tőle tanul meg olvasni, mellette nyílik ki a szeme és szelleme, vele indul útnak Jeruzsálem visszafoglalására. Raimondus a keresztes hadjárat krónikása, de sejthetően nem csak az a feladata, hogy feljegyezze az eseményeket, bár ez a vonal homályban marad. Ő az, akinek időről időre felbukkanó alakjában tulajdonképpen a hadjárat ölt testet. Vissza-visszatérő igazodási pont a történet során. Cselekedetei, elgondolásai és hozzáállása a zarándoklat aktuális állásának lenyomata.

„Raimondus fölöntött a garatra. Dülöngél előre-hátra, és közben motyog:

– …a legrosszabb a hitetlenség… ha hiba van a lélekkel… Mi itt csak beszélünk és beszélünk… de a hitetlenség… ha egyáltalán nem hiszel… – a tenyerébe támasztja a fejét, és lecsukódik a szeme.

Hallom a lépcsőn Mária lépteit. Nyílik az ajtó.

– Minden rendben – súgom oda neki. – Mindjárt jövök.

Raimondus fölriad, és folytatja:

– Én csak félúton járok… legalább tudom… De a hitetlenség… aztán már meg vagy fogva… – ködös pillantással körülnéz. – Miért nem ég a lámpás? …he?… Mindegy, ide figyelj… kérdeztél a krónikáról… A krónikának vége… az egész zarándoklatnak vége…

Hirtelen teljesen tiszta tekintettel néz rám.

– Ki kell törnünk innen – szakad ki belőle. – Antiokheia megfojt minket!

Teljes erejéből lesújt öklével az asztallapra.

– Csoda kellene! Valami, ami fölébreszt bennünket… A fenébe, de bevertem a kezemet – motyogja, mielőtt a feje az asztalra bukik.”

 

Nem akarom előre lelőni a poént, úgyhogy nem árulom el, lesz-e csoda, amivel újfent igazolhatják a résztvevők felé a vállalkozás Istentől való voltát, hogy itt valóban „Deus vult”. Azt azonban még elmondom, hogy ez a regény ott ér véget, mikor a zarándokok kitörnek a városból. És miután az a könyv első bekezdésétől nyilvánvaló, hogy Dieter eljut Jeruzsálembe, így a harmadik résznek inkább az a tétje, milyen jellemfejlődésen mennek át főbb szereplők, és meddig jutnak saját belső útjukon. Kíváncsian várom!

0.285 mp