Creative Commons Licenc
Ch-Molnár Éva: AVABLOG című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: muforditas.bloglap.hu

 

 
Belépés
Kereső

Ha futok, nincsenek rohamok – Tomán Edinával egyenesen a Határvonalról

 

2012 - Tomán Edina az olimpiai lánggal - Fotó: Krista Tamás

 

Tomán Edina Vácott született 1981-ben. Ereje teljében lévő, gyönyörű fiatal nő. Ultramaratonokat fut, ír, fotózik, angolt tanít. Még nem házas. És nincs gyereke. Tudom, sokan ingatják most rosszallóan a fejüket: – Pedig itt lenne már az ideje! Milyen dolog az, hogy még mindig csak a szenvedélyeinek él!?! Komplett önzés. Ezért tart itt az ország, és a többi, és a többi. Fekete-fehér képe ez egy mostanság hangos ideológiának. Érdemes azonban árnyalni ezt a képet. Esetleg színesben nézni.


KONTÚROK

 

2013 decemberében ülünk egy cukrászdában. Edina előtt egy latte, előttem egy Earl Grey. Ötletelünk egy filmvetítéssel egybekötött beszélgetésen. Nézzük a naptárat és közben figyeljük egymást. Velem szemben egy csinos, fiatal nő ül, aki időnként egészen kislányos lesz. Mélyen kigombolt, fehér blúz, a hozzá passzoló, zöld, testhezálló pulóverrel. A halvány, hajszálegyenes seb a mellkasán szinte csak annak látható, aki tudja, mit keressen. Éles kontrasztban áll megzabolázhatatlan göndör barna hajával. Hamar egy hullámhosszra kerülünk. (Utólag kiderült: én sem tettem rossz benyomást. Ellenkező esetben simán feláll és többet nem hallok felőle.) Leegyeztetjük a részleteket, kitűzzük a dátumot, aztán mindenki megy a maga dolgára. Ő Pestre, én a családomhoz Vácra, hogy leváltsam a három gyerkőc mellett posztoló nagyit, de szerencsére a férjem már otthon van. Látszatra semmi hasonlóság. Valahogy mégis értjük egymást.

 

ELMOSÓDÓ SZÍNEK

 

Nézem a róla készült filmet. Olvasom a könyveit. Az Amikor megállt az időt 2013 december 24.-én fejezem be. Pontosan tíz évvel azután, hogy Edinát egy masszív tüdőembóliával betolták a Városmajor úti szívklinika műtőjébe. Az orvos 2% esélyt adott a túlélésre. Nyilván azért, hogy a rémülettől kővé dermedt szülők, ne törjenek azonnal darabokra. Hogy a lányuk él, már így is csodaszámba megy, hiszen két nappal azelőtt elzáródott a tüdőartériája. Halandó ember ilyen esetben tiszta tudattal megfullad a helyszínen. Tomán Edina magához tért a metróaluljáróban. És felhívta a szüleit. Aztán hazamentek. Ipolydamásdra. Majd egy álmatlan, levegőtlen, eszeveszetten szívdobogós éjszaka után, biztos, ami biztos, azért bementek a BM kórház kardiológiai osztályára. Ott mutatta meg az EKG és az ultrahang a döbbenetes valóságot és onnan száguldott vele a mentő a Városmajor útra. December 24-én reggel tolják be a műtőbe. Diónyi vérrög a szív jobb kamrájában. És sok óriási thrombus a tüdőben. Meg a 2%. Túléli. Lassan levehetik a lélegeztető gépről, majd még lassabban lekerül az intenzív osztályról, végül Balatonfüredre, az Állami Szívkórházba vezet az út.

Szülei fellélegezhetnének: nem kell temetni elsőszülött gyermekük, ám az aggódás sosem múlik a szülői szívből. Helyette az átélt fájdalmat, kétségbeesést temetik magukba. Mélyen. Túl mélyen.

 

ÁRNYALATOK

 

2014 január 29 - Rubra Art Lounge, Vác - Ch-Molnár Éva és Tomán Edina - Fotó: Horcsin Dénes

 

-- Mikor január végén a Rubrában beszélgettünk a rólad készült Fél lélegzet című dokumentum film váci vetítése után, elmesélted milyen feszülten vártad, hogy megnézhesd a szüleiddel és az öcséddel készített interjúkat, hiszen akkor hallottad őket először beszélni a téged, titeket ért traumáról. Ez sokunkat szíven ütött, hiszen a két időpont közt majd' tíz év telt el. Más témában is ennyire zárkózottak a vagytok?

-- Egyáltalán nem. Nekünk tényleg nagyon jó gyerekkorunk volt, melegség vett körül. Ez az egy téma van, amit következetesen hárítanak. A mai napig nem tudtam beszélni velük erről, pedig szívesen tenném. Próbálkoztam, de ma már nem merem felhozni a témát, mert látom, mekkora fájdalmat okozok nekik. Pedig alapvetően szívesen beszélek arról, ami velem történt. Mert boldog vagyok, hogy túléltem. Nem véletlenül van minden december 24.-én születésnapi tortám. Volt egy életem addig, van egy életem azóta. Nem is tudom együtt értelmezni a kettőt. Onnantól számolom, azt, aki vagyok. Írni is azért kezdtem, hogy valahogy helyre tegyem magamban mindezt.

-- A könyvekben még nincs szó a Borderline szindrómáról, vagy, ahogy magyarul hívják a határeseti vagy határvonal személyiségzavarról. A filmbe, – ami azóta tananyag lett a Debreceni Egyetem Nyíregyházi Egészségügyi Főiskoláján, a Pszichológiai Tanszéken – hogyan került bele?

-- Már forgattuk, mikor diagnosztizáltak. Én elmeséltem Vereb Vean Andrásnak, a film rendezőjének, ő tudomásul vette. Ő sem igazán tudta, mivel jár konkrétan ez az egész. Aztán teljesen váratlanul személyesen is megtapasztalta egy másik Borderline beteg rohamát és onnantól nem volt megállás. Nagyon határozottan azon az állásponton volt, hogy erről beszélni kell. Nehezen álltam rá, de ma már nem bánom. Mióta a Duna Tv és a Duna World levetítette a Fél lélegzetet, özönlenek hozzám a kivétel nélkül pozitív hangvételű levelek. Az emberek, akik ezzel a személyiségzavarral küzdenek, végre kaptak egy kis megerősítést, hogy nincsenek egyedül a küzdelmükkel.

 

ERŐSÖDŐ KÖRVONALAK

 

-- Miután hazajöttél a rehabilitációról, a fizikai ellenőrzéseken túl kaptál-e valamiféle segítséget, ahhoz, hogy ezt lelkileg feldolgozd?

-- Nem, magamra voltam utalva. Később aztán felmerült, hogy „jó lett volna, ha”, de akkor nem foglakozott ezzel senki. Jóval később kerültem szakemberhez, amikor már szinte maguk alá temettek a kínjaim. Többször felmerült, hogy fel kéne keresni egy pszichológust, de nekem akkor is az volt és most is az az álláspontom, hogy egy pszichológus nem fogja megoldani a problémám. Viszont mikor már komolyan kezdtem kárt tenni magamban, be kellett látnom, hogy kell valaki, aki kívülről rálát a helyzetemre. Arra szinte azonnal rájöttek, hogy Borderline személyiségzavarban szenvedek, ami először valami megkönnyebbülést hozott. Amolyan, „Na végre, akkor most már csak meg kell gyógyítani.” érzés volt. Aztán keserűen vettem tudomásul, hogy ez nem így működik. Itt nincs gyógyulás. Sok pszichológussal volt dolgom és sajnos rosszak a tapasztalataim. Nagyon sokan elvállalják Borderline személyiségzavaros betegek kezelését a pénz miatt, de nem értenek hozzá. Ez pedig kifejezetten az a probléma, amit ha félre kezelnek, nagyon csúnya vége lesz. A Bordeline-ok között kiugróan magas az öngyilkosságok aránya. Nagyon összetett, nehezen kezelhető, ám nem örökletes személyiségzavar.

-- Ha nem örökletes, akkor be lehet határolni, hogy hol siklanak félre a dolgok?

-- Többnyire kora gyermekkori trauma áll a háttérben, de fontos kihangsúlyozni, hogy nem mindenki szenvedett el gyermekként  abúzust, aki később a Borderline tüneteit mutatja! Az én esetemben sincs szó hasonlóról. Előfordul, hogy valaki neurobiológiailag gyengébb és egy kisebb negatív környezeti hatásra is ilyen drasztikusan reagál. A jelek folyamatosan látszanak, aztán 20 éves kor körül kiborulnak a csontvázak a szekrényből. Vissza lehet ugyan tömködni őket, de az ajtó már nem zár rendesen...

-- Találtál végül megfelelő segítséget?

-- Hosszú keresés után. Legelőször a Nap-Körben kaptam érdemi útmutatást és onnan kerültem 2012 nyarán a Thalassa Házba, Budatéténybe. Már épp készültem befeküdni egy három hónapos pszichoterápiára, mikor kiderült, hogy a fizikai állapotom miatt – konkrétan, hogy folyamatos hematológiai kontrollt és gyógyszerezést igényelek a műtétem óta – nem kezelhetnek. Patt helyzet. Aztán 2013-ban újra felkerestem egy pszichológust, akivel végre megtaláltam a hangot. Nagyon sokat tanultam tőle, de olyan irgalmatlan összegbe került a heti két ülés, hogy kénytelen voltam abbahagyni. Egyszer csak eltűntem. Tipikus Borderline-sajátosság. – Kihúzza magát, belebámul a tejeskávéjába, amit, kezeit szorosan a teste mellé szorítva, szórakozottan keverget.

-- Kornél, az öcséd, a filmben úgy fogalmaz, hogy „a lelkedet is keresztbe vágták”.

-- Döbbenetesen jól elkapta a lényeget! – enged fel egy kicsit újra. – Sok minden megváltozott bennem. Áthelyeződtek a súlypontok. Azelőtt például rendkívül fontos volt, hogy mindig tökéletes legyen a testem, gyönyörű legyek. ÉN voltam az univerzum közepe. Ez háttérbe szorult. Sokkal fontosabb, hogy másoknak erőt adnak az írásaim, a sebemről készült képek.

-- Akkor a könyveid, az Amikor megállt az idő és a Szívtangó, valamint a Sebhelyek, ami egy készülő kiállítás rólad készült fotókból, melynek fókuszában a műtéti heged áll, több szempontból is terápiás alkotások.

-- Segítettek nekem is, hogy végre visszataláljak az életbe, ennek az új életnek valahogy neki tudjak indulni. De motivációt jelentenek rengeteg mindenki másnak is, akiknek hasonlóan kemény csatákat kellett megvívniuk.

 

VÖRÖSEK ÉS FEKETÉK

 

 

Korlátok közt - Fotó: Horcsin Dénes

 

-- Szüleid olvasták-e a könyveket?

-- Persze. Rögtön aznap, ahogy megérkeztek a nyomdából.

-- Mit szólt az édesapád, mikor elolvasta, hogy a kicsi lánya micsoda „vad” dolgokba táncolt bele?

-- Gondolom meglepődött, mert alapvetően elég visszahúzódó vagyok, de nem kommentálta.

-- Pedig a „belemenős” helyzetek, ha jól vettem le, jobbára neki szóltak, még ha ő akkor nem is tudott róla.

-- Egyértelműen. Közel akartam férkőzni a lelkéhez, de ez sosem sikerült maradéktalanul, mindig volt bennem valami furcsa hiányérzet.

-- A könyvekben a gyönyörűen elmesélt képek és a megélt gyötrelem mellett visszatérő elem apukád iránti rajongásod. Az ő önmagát odaadó ölelésének hiánya. Néhol az a zavarba ejtő érzésem támadt, hogy a mai napig nem léptél túl az ödipális korszakon.

-- Jó a megérzésed. Sőt az egyik pszichológus, akinél jártam, ki is mondta: „Edina, magának azért nem működnek a párkapcsolatai, mert még mindig szerelmes az édesapjába. Lelkiismeret-furdalása van, ha más férfit közel enged magához.” Teljesen igaza volt. Aki ebben a fajta személyiségzavarban szenved, az jellemzően megreked egy 2-4 éves gyermek érzelmi szintjén. Nekem apu az isten! De mindig csak messziről csodáltam. Pedig mindent, de mindent odaadtam volna, ha közel enged magához. Ezért van az, hogy egyik nap még szívből szeretek valakit, aztán két hónappal később rezzenéstelen arccal közlöm vele, hogy utálom és undorodom tőle.

-- Anyukád hogy kezeli ezt a helyzetet?

-- Az én szempontomból nem jól. Mert neki az a természetes, hogy így viselkedek. Ők abszolút összhangban vannak apuval. Mindig ott vannak egymásnak. És apu mindig anyu mellé áll. Velem szemben is. Akkor is, ha történetesen nekem van igazam. Én ebbe mindig bele is halok kicsit, de ez így működik nálunk. – Szomorkásan, zárt ajkakkal elmosolyodik.

-- Most is otthonról jöttél. Bár egy késői ebédre hívtalak, anyukád kérlelhetetlenül jóllakatott – ugratom.

-- Rengeteg időt töltök otthon. Gyakorlatilag minden héten hazamegyek két napra. Egyedül.

-- Miért?

-- Mert ott igazán magam lehetek. Szeretek otthon lenni. Ráadásul érzem, hallom anyu hangján a telefonban, hogy vár nagyon. Hogy hiányzom. Ebbe a körbe még a páromat sem szívesen engedem be.

-- Nem igazán tudnak elengedni. A történtek után ez nem meglepő.

-- Valóban. A serdülőkor végére, 19-21 éves korra, kellene oda eljutni a személyiségfejlődésben, hogy az ember mind fizikailag, mind pedig érzelmileg leválik a szüleiről. Nekem körülbelül ekkor, 22 évesen kellett legjobban a szüleimbe kapaszkodnom. És nekik is meg kellett élniük azt, hogy kis híján elveszítettek. Szorosan összezártunk. Megint nem sikerült felnőni...

-- Te pedig küzdesz. Hol csendesen, hol torkod szakadtából, magadon kívül ordítva.

-- Ez a Borderline-ok sajátja. Azt érezzük, hogy nem értenek meg minket. És ez valóban így is van, hiszen az átlagemberek és mi külön dimenzióban élünk. Nem találunk megértést. Plusz néha pánikrohamok is gyötörnek. Ilyenkor felhívom anyut, mert ő megnyugtat. Többnyire. Ha rossz állapotban hívom, mondjuk késő éjjel, akkor kimegy a fürdőszobába, hogy apu ne hallja, hogy zokogok. Vagy épp ordítok. Egyfajta burkot von apu köré. Próbál nyugtatni, próbálja szépíteni a dolgokat. Pedig nincs ebben semmi szép. Borderline személyiségzavarban szenvedek. Számomra van egy alternatív valóság. Én abban élek. Az ablakon túl látszik a „normális” világ, de az ablakon nincs kilincs. Ha rohamom van, nem tudom megkülönböztetni az alternatívot a valóstól. Ülök a szobában és elindulnak felém a falak, minden szörnyűnek tűnik, és nem látszik kiút. Előre látom a rossz dolgokat és ezek elhomályosítanak minden mást. Olyankor lemegy a roló és a pozitív dolgokat, amik segíthetnének kibillenni, egyszerűen nem engedi be az agyam.

-- Tehát azt még nagyjából tiszta tudattal felfogod, hogy itt egy acting out (szakszóval így hívják a rohamot) közelít?

-- Hááát... Mikor egyedül vagyok, lassan jön. Azt érzem. És az a rosszabb. Mert az nem düh, hanem fájdalom. Valami megmagyarázhatatlan. Azzal nem lehet mit kezdeni, azt nem foghatom rá senkire. Akkor csak zokogok vigasztalhatatlanul. Ha külső kiváltó oka van, akkor nagyon hirtelen jön. Ez többnyire düh, amit ráirányítok valakire. Például a páromra. Magamon kívül ordítok vele, miközben atomjaira zúzok-szaggatok mindent, ami a kezembe kerül.

-- Mire ő?

-- Ül és vár. Tudja, ha bármit szólna, csak hatványozottan rontaná a helyzetet. Sőt az is, ha tüntetőleg nem figyelne rám. Nagyon fontos, hogy tudom: megért és elfogad ilyennek. Az én partneremként tudatosan be kell vállalnia, hogy adott esetben minden dühöt és agressziót rá irányítok és verbálisan megsemmisítem. Ráadásul ezt nem elég tűrnie, magáévá kell tennie. Rendkívül lényeges ez a hozzáállás. Meg az, hogy ne hagyja, hogy kárt tegyek magamban. Elég ijesztő tudok lenni. – Kesernyésen elmosolyodik.

-- Gondolom mindent szeletelve vesztek... – mondom, inkább együtt érzőn, mint viccelődve.

-- Hát kés az nincs nálunk... Egy-egy rohamnál még pluszban be tudok pánikolni attól, ha nem hagyja, hogy megvágjam magam. Pedig vágyom a fizikai fájdalmat, hogy végre a belső kínjaim véget érjenek. A kiserkenő véremmel egyszerre elindulnak kifelé a falak. Ugyanakkor meg is ijedek attól, hogy vérzek.

-- Azon túl, hogy ettől egy hétköznapi emberen magában is úrrá lesz a jeges rémület, nálad még rátesz egy lapáttal, hogy a műtéted óta vérhígítókat szedsz.

-- Nem is keveset. A szív- és tüdőműtétem után próbálták kideríteni, mi okozta problémát. Az egész család vérét Bécsben vizsgálták. Kiderült, hogy szinte az összes véralvadással kapcsolatos betegséget hordozom. Úgyhogy sűrűn kell kontrollra járnom – van, hogy heti kétszer, van, hogy csak havonta. Most tartok a 300. vérvételnél...

-- És másnap reggel, mikor szétnézel a leamortizált lakásban?

-- Volt, hogy rendkívül kínos volt. Volt, aki rendszeresen úgy reagált, hogy elhagy, ha nem hagyom abba ezeket a „hisztiket”. Mintha tehetnék róla – fintorodik el. – Ez egy állapot, mint mondjuk a diabétesz, kordában tartható, de nem gyógyítható. Nem egy folyamat, nem haladunk A-ból B-be. Meg kell tanulni ezzel együtt élni. Már én sem keresek kiutat. Elfogadtam. Iszonyúan fontos, hogy a párom ezt az egészet helyén tudja kezelni. Hogy megértő és elfogadó legyen. Egy Borderline-nal nem megy máshogy. Csak az képes erre, aki nagyon szereti és képes átvenni a fájdalomból, ami összenyomja, lelkébe fogadja azokat az érzéseket, amik benne dúlnak. A Borderline betegeknek nincs egyetlen saját énje. Az egyik témába vágó szakkönyvben úgy fogalmazott az író, hogy ezeknek az embereknek lélekprotézise van, mert a saját lelkük a halálhoz sok, az élethez kevés. Van persze egy rakás pozitívum is. Az hogy végletből végletbe sodródunk, például. Mert ez azt jelenti, hogy egészen apró dolgoknak is kitörően tudunk örülni. Rendkívül kreatívak, gyors gondolkodásúak, kiemelkedően intelligensek többnyire a Borderline betegek. Rettentő impulzívak, és viselkedésükkel sokszor provokálják számukra robotnak tűnő embertársaikat annak érdekében, hogy megbizonyosodjanak afelől: többek vagyunk, mint pusztán hús- és csonttömeg. Azt gondolom, mi, Borderline emberek vagyunk azok, akik próbálják felrázni és magukra ébreszteni a többi embert, mert sokszor úgy érezzük, a többiek valójában nem is élnek, csak sodródnak. És ezt szeretnénk a magunk módján a tudomásukra hozni, de ezért cserébe csak megvetést kapunk és azt, hogy őrültnek néznek. Ezt pedig nehezen viseljük. Ráadásul a türelem és az önkontroll nem erős oldalunk. Nekem mindent szabad, nincs korlátom semmilyen téren. Irgalmatlan erőfeszítés, hogy néha minimális önuralmat tudjak gyakorolni. Pedig a társadalmi normák engem is szorítanak.

-- Mondjuk egy munkahelyen.

-- Ott végképp. Nem is bírtam megmaradni szinte sehol. És volt, ahonnan nagyon csúnyán jöttem el.

-- Mi volt az oka?

-- A túl sok korlát. Én felfogom a szabályokat, de hidegen hagynak. Megőrülök attól, hogy szabályokat kell betartanom. Azt mondják, a hozzám hasonló emberek jó vezetők lehetnek, de pocsék alkalmazottak. Mindennek a tetejébe, a kisgyerekekhez hasonlóan megérzek olyan érzelmeket, rezdüléseket, amiket mások nem. Szinte látom, ha valaki, mondjuk előítélettel közeledik felém. Borderline sajátosság, hogy minden szőnyeg alá söpört dolgot felfedezünk, leleplezünk. Úgy is lehet mondani, előttünk nincs titok, nincs hazugság. Nem tudom, hogy ez a különleges „szimat” áldás vagy büntetés, mindenesetre kilométernyi távolságból megérezzük a többi emberből áradó rezdüléseket, szabálytalanságokat. Nietzsche szerint: „Az ember hazudhat a szájával, de az arcjátéka közben elárulja az igazságot.” A sérült elméjű emberekre pedig ez különösen igaz: finom érzékünk van minden, mások által észrevétlen hanglejtéshez, arckifejezéshez, megnyilvánuláshoz.

-- Hogyan viselkednél, ha teszem azt, rajtam is azt éreznéd, hogy jókora bunkó vagyok, aki itt szépen mosolyog neked?

-- Nem beszélgetnénk itt. Egyszerűen nem tudtál volna elérni – mondja ellentmondást nem tűrően. – Az igazságtalanságot pedig képtelen vagyok lenyelni! Iszonyú dühöt vált ki belőlem!

-- Egy Borderline szempontjából milyen a jó munkaadó?

-- Tájékozott. Én már attól rosszul vagyok, ha túl sokáig kell magyaráznom az állapotom. Azonban a főnök pozitív hozzáállása és alapvető ismeretei a témában sokat segíthetnek abban, hogy egy munkahely huzamosabb ideig elviselhető legyen számomra.

 

 

SE RÓZSASZÍN, SE HALVÁNYKÉK

 

 

Edina Liliennel - Fotó: Mierniczky Dóra

 

-- Szerinted lehet kiegyensúlyozott életed?

-- Feltételekkel. Mint a Borderline-oknál általában, bennem is erős a magánytól való félelem. Közben meg úgy érzem időnként, hogy engem nem tudna senki szeretni. Mindenkit elüldözök magam mellől, ha hagyják magukat. Billeg a mérleg. Az egyik serpenyőben a magánnyal, a másikban a fájdalommal, hogy elhagynak. Ezért inkább én vetek véget a kapcsolatoknak. Sajnos mindig azt vetítem előre, hogy katasztrófa lesz. Két-három nap tökély, béke, rohammentes nyugalom, aztán elkezdem félteni ezt a kiegyensúlyozott állapotot. Előre látom a rossz dolgokat.

-- Jó az önismereted!

-- Pedig ez kemény dió, mert újra és újra megdöbbenek saját magamon. Hány énemet is kéne megismernem? Komoly önbizalomhiánnyal küzdök.

-- A filmben úgy fogalmazol, hogy roppant határozatlan vagy. Nehéz ezeket elhinni. Abszolút magabiztosnak, céltudatosnak tűnsz.

-- De a Borderline egyre több dologba szól bele az életemben. Sok helyen leírják, hogy a korral javul a helyzet, mert a beteg lenyugszik, rendezi a sorait. Hát én éppen az ellenkezőjét tapasztalom! Állandóan korlátokba ütközöm és ezekkel nehéz megküzdeni. Egyre nő a nyomás, főleg a rám nehezedő társadalmi elvárások miatt.

-- Hátad mögött összesúgó, mindent tudni vélő, nagycsaládos ismerősök?

-- Többnyire. Meg ismeretlenek. Pedig elég nehéz ez nélkülük is. – tolja arrább a sztracsatellás szigetkét a madártejen. Máshol jár. Muszáj magyarázkodnom.

-- Felkavaró ez az helyzet. Én emlékszem, mennyire vágytam gyerekre, mennyire magától értetődő volt az érkezésük. Meg vagyok győződve arról is, hogy a nők egy jelentős része így működik. Mostanság nem divatos hozzáállás ugyan, de én azokat is tisztelem, akik tudatosan a gyermektelenség mellett döntenek, hisz oly sok dolog lehet, ami mások számára láthatatlan!

-- Velem 23 évesen közölték, hogy a vérhígítók miatt nem vállalhatok gyereket. Nem mondom, hogy könnyű volt, de akkoriban még nem volt aktualitása, így betápláltam az agyamba, hogy nekem nem lehet gyerekem és ezzel éltem. Teljes valójában ez akkor szakadt rám, mikor az öcsém felhívott és elmondta, hogy a sógornőm várandós. 2012 őszén történt, én a magyar csapat segítőjeként vettem részt a Spartathlonon. Még Athénban, a rajt előtt ért a hír. Félrevonultam, így remélem senki sem látta a rám törő rohamot. Akkor tudatosult bennem, hogy a testvéremet bizonyos szempontból véglegesen el kell engednem és akkor tudatosult bennem, hogy bár már lenne aktualitása, nekem mégsem lehet gyerekem. A verseny alatt keményen tartottam magam, de a hazatérés utáni időszak embert próbáló volt.

-- Igyekezett a családod kerülni a témát?

-- Dehogy! Kértem, adjanak nekem egy kis időt, hogy feldolgozzam, összeszedjem magam, de mindenki érthetően annyira boldog volt, hogy nem tudták fékezni magukat. Aztán megszületett Lilien, és a szétszóródott kirakós darabkái a helyükre kerültek. Különös kötődés van köztünk. Van, amikor azt gondolom, ha gyerekem lenne, kordában tudnám tartani a Borderline-t is, de a szakemberek óva intenek. Kísérleti fázisban van egy injekciós kúra, melynek segítségével fenntartható és kihordható egy terhesség a hozzám hasonló véralvadási problémával küzdő betegeknél is. Biztatóak az eredmények. De. Ott az a de. Nem tudok mit kezdeni a lehetőséggel. Olyan ez, mintha 20 évesen elvesztenéd a lábad. Felépülsz, megszokod az új helyzeted, a tolókocsid, kialakítod az életed. Aztán egyszer csak visszakapod a lábadat. És te már nem tudsz vele mit kezdeni. Emiatt is marcangolom magam...

 

 

 

VAKÍTÓ NAPSÁRGÁK

 

-- Mi hoz megnyugvást?

-- A futás. A futás az az idilli világ, amit én magamnak elképzeltem. Ebben soha nem csalódom. És futás közben soha nincs rohamom!

-- Nyilván, mert ekkora - 100 km feletti - távoknál már olyan mértékű fizikai fájdalom is jelen van, ami kioltja a lelkit.

-- Ez másfajta fájdalom. Ez jó. Ennek értelme van. Mert ott van mögötted a teljesített táv és ott van előtted a cél. A jól megérdemelt megérkezés és a siker mámorító boldogsága.

-- Van az a pont ahol feladod?

-- Csak komoly sérülésnél. Ha az nincs, akkor addig futok, míg össze nem esek. Ez teljesen egyértelmű.

 

Kíváncsi lennék, MOST hányan ingatják rosszallóan a fejüket...

 

 

Elemelkedve - Fotó: BSI archívum

 

Dr Silling Tibor pszichiáter véleménye ITT olvasható!

 

Ha futok, nincsenek rohamok – Tomán Edinával egyenesen a Határvonalról hozzászólásai

  • Annecdotist Annecdotist:

    Hi, Ava, hope it's okay posting this here but didn't seem to be a space for comments on what I assumed was your about page.
    As a mark of the awesomeness of your blog, I’ve nominated you for a Liebster award. You can read more about it here: http://annegoodwin.weeb ly.com/1/post/2014/04/1 0-blogs-to-celebrate-my -liebster-nominees.html Please feel free to take part as much or as little as you like.All the best, Anne

    • avafordito avafordito:

      Wow! Thax soooo much! :) I'll check it out and make my own little campaigne!

    Szólj hozzá

0.036 mp