MŰFORDÍTÁS

Több bejegyzésben foglalkoztam már a műfordításhoz kapcsolódó szerzői jogokkal (copyrights) mert hiszem, hogy bármely kreatív, szárnyaló alkotói folyamat egyéni és megismételhetetlen eredményéhez szorosan hozzá tartozik az alkotó.

Szerző és műve elválaszthatatlanok. Ezért tartom fontosnak, hogy már kezdő műfordítóként tisztában legyek a szerzői jogi törvény rendelkezéseivel és azokkal összhangban végezzem a munkám, hogy jogtiszta (legal) művek kerüljenek ki a kezem közül, hiszen én is ezt várom el azoktól, akik később a munkáimat bármily módon felhasználják. Így minden fordítást megelőz egy rakás háttér-munka, mire megszerzem a szerző engedélyét és megegyezünk a feltételekről. Nagy előny, hogy mindez a neten már gyorsan és gazdaságosan intézhető. A digitális adathordozók világában pedig nyilván nem elsősorban hagyományos könyv formátumról és egyszeri megjelenésről egyezkedünk, hanem mondjuk adott honlapra való kikerülés lehetőségéről, e-könyvről, stb

A korábbi három post a gyakorlat felől közelített és személyes tapasztalatokból indult ki, itt pedig, mintegy lezárás képpen, megtalálható az 1999.évi LXXVI. törvény - a szerzői jogról hatályos változata. Mindenki csemegézzen kedvére!

Örömmel jelentem, hogy a "The Time-sweepers" fordítása már az írónő blogján is olvasható. :)

Ráadásul már a Facebookon  és az Iwiwen  is követhetitek az AVABLOGon történteket, sőt egy-két dolog csak ott lesz elérhető. Például interjúk a közreműködő alkotókkal és az írókkal.

Csatlakozzatok és legyetek naprakészek!

Sőt ITT is elérhettek. :)

Noha fordítóként nagyra értékelem a szépen szerkesztett, összetett mondatokat, olvasóként inkább a sallangoktól mentes megfogalmazás vonz. Kevés szóval sokat elmondani. Ám mivel elsősorban olvasói szemmel válogatok, többnyire ilyen jellegű írások kerülnek be a műfordítói portfólióba is.

Angol nyelven ez olajozottan működik: az intelligensen egyszerű szövegek valahogy sosem tűnnek ridegnek vagy egyhangúnak. Ezeket többnyire még a gyakoribb szóismétlések sem csapják agyon. Adott mű ugyanezekkel a paraméterekkel szépséges magyar nyelvünkön élvezhetetlen.

A Finney novella fordítása kapcsán merült fel élesen ez a kérdés: mennyire kell illetve szabad szöveghűnek maradni? Milyen magasságokig szárnyalhat a fordító? A Len kuzin varázslatos melléknévszóróját precízen lefordítottam. Semmi csavar, fakszni, betoldás, pláne kihagyás. Elküldtem a barátnőmnek, aki lelkesen vállalta a lektorálást, majd hatalmas, ám nagy erőkkel leplezett izgalommal vártam a választ. És jött az e-mail: telis tele korrigálandó hibákkal és teljesen ésszerű változtatási javaslatokkal. Hiába, no: Kriszta érti a dolgát. Kiderült az is, hogy első olvasatra „olyan fordítás szagú”-nak találta, bár miután olvasta az eredetit, már érti, hogy miért hagytam meg a kissé darabos stílust. Nálam azonban ettől a mondattól pestiesen szólva elindult a vezérhangya. Ha ezt nem az én imádott és nagyra becsült barátném olvassa, hanem egy kis friss irodalomra szomjazó látogató, pláne egy kiadó, úgy kattint arrább, mint annak a rendje. Nem hogy az eredetit nem olvassa el, de még a fordításnál sem görget le a lap aljáig!

Így tehát kezdetét vette a finomhangolás. Mert ugye az alapvetés, hogy AZT fordítom, ami oda van írva, csak az nem mindegy HOGYAN! A szöveghűség és a pontos nyelvtan a középfokú nyelvvizsga alapkövetelménye csak úgy, mint a magyaros megfogalmazás, ám azokat a munkákat kétség kívül nem olvasgatjuk az irodalmi értékük okán. Khm. Gondolom sokan értik, miről beszélek. Azt hiszem a műfordítást az különbözteti meg ettől, hogy az ember ráérez a forrás ritmusára és azt a lüktetést képes fenntartani a célnyelven újraalkotott műben is. Az egyszerű ugyanis nem egyenlő a „fapadossal”. :) Nem maradhat hiányérzet. Szóval megpróbáltam az egészet „átengedni magamon” és igyekeztem nem megtörni a lendületet, ami a novellát jellemzi. A javított verzió tesztközönsége már szerencsére nem panaszkodott a „szag” miatt. :)

Eleve úgy tapasztaltam, hogy nekünk magyarok rendkívül érzékeny az orrunk, ami nem csoda annak fényében, hogy micsoda fantasztikus művészek közreműködésével szagolhattunk bele mondjuk az angol irodalomba. (Shakespeare-t például Arany, Vörösmarty és Szabó Lőrinc is briliánsan fordította.) Nálunk a „szóismétlés” effektíve szitokszó: már az alsó tagozatos fogalmazás órán is főben járó bűnnek számít, csakúgy mint a túl egyszerű mondatszerkezet. („Már megint csak tőmondatokat írtál, Pistike!” - Tegye fel a kezét, akinek nem ismerős a mondat... ugye-ugye!) A Négy Üdvözlégyben így már bátran használtam a helyzethez passzoló szinonimákat például a temérdekszer felbukkanó „woman” szóra. Gondoltam, jobb ha nem teszem próbára az olvasók tűrőképességét.      Elvégre szórakoztatni és nem elborzasztani szeretném őket. :)

Az időseprőknél viszont a szóismétlések kikerülhetetlenek voltak mind a központi karakterek ("time-sweepers"), mind pedig az általuk összetakarított időt leírni hivatott jelzők ("lost and wasted") terén. Utóbbinál inkább az okozott egy kis fejtörést, hogy a jó pár rokon értelmű szó közül pont azt a kettőt válasszam ki, melyek minden előfordulásnál hűen tükrözik az angol szövegben megjelenő szándékot. Végig próbáltam egy szakajtónyit mire a nyerő páros (elpocsékolt és elvesztegetett) egymás mellé került... :) Ez a szöveg viszont még magyarul is elbírta az ismétléseket. Ráadásul sokakat megmozgatott, hiszen egy jól összerakott, elgondolkodtató sztori. Persze a legklasszabb az egészben, az a pillanat, mikor az írókat az eredeti történetekért megillető elismerésen túl a fordításért is leesik egy-egy dicséret. A sikerélmény pedig legendásan jól motivál! :-)

Neked hogy tetszett Az időseprők? Ha nem működik a "Hozzászólás", IDE kattintva megírhatod a véleményed e-mailben is!

Rövid is, frappáns is, csavar is egyet a hétköznapi nézőponton: ez "Az időseprők" Ursula Wills-Jones tollából. Abszolút aktuális problémát feszeget igen szerethető módon.

Aki bírja a meséket, annak jó szívvel ajánlom Az időseprőket. Annak pedig, aki időnként úgy érzi, hogy bizonyos szituációkba "beleragadva" vergődik, kifejezetten ajánlom. Rámutat hétköznapi kis játszmáinkra, gyarlóságainkra, tili-tolizásainkra kedves humorral, itt-ott csípős iróniával. Ebben az írásban más fontos egy huszonéves egyetemistának, más egy pályakezdőnek és megint más egy párkapcsolati krízisben utat kereső akárhány évesnek. Egy valamit azonban mindenki megtalálhat: a lehetőséget, hogy a történet által más szemszögből lásson rá saját helyzetére.

Az írónő egyébként Stroudban, Gloucestershireben nőtt fel és jelenleg Bristolban él. Rengeteget utazott, valódi és elképzelt utakon egyaránt. Sokoldalú alkotó, szépirodalommal és újságírással is foglalkozik. Írásaival számtatlan helyen találkozhat aki böngészi az angol nyelvű kiadványokat.

Link az eredetihez a fordítás alatt található.

Photo (c) Louise Gethin

Ennek a postnak másodszorra ugrok neki. Szolgáljon ez tanulságként minden fáradt, család lefekvése után dolgozó anyukának: még az ötmondatosnak induló blogbejegyzést is szövegszerkesztőben tessék elkezdeni! Különben könnyen járhattok úgy, hogy egy rossz mozdulattal a 90%-os készültségű post ablakát zárjátok be a böngészőben a már belinkelt oldalé helyett... Tehát akkor csapó kettő. :)

Nagy örömömre csütörtökön felkerült az AVABLOGra Anne Goodwin Four Hail Marys című kitűnő írásának magyar fordítása Négy Üdvözlégy címen.

Fordítás közben, természetesen volt néhány pont ahol lassabban alakult ki a végleges forma. Ha az ember lánya kortárs szerző művét fordítja, olykor-olykor eljátszik a lehetőséggel, hogy rákérdez nála: „Ezt meg ezt pontosan hogy is tetszett gondolni?” netán „Jaj, kedveském, biztos abban, hogy amaz úgy van, ahogy leírta?”. Mert hát ez mindig egyszerűbb, mint gondolkodni. :) Ám ez egy jó kanyargós tévút kezdete lehet. Lássuk, miért.

• Egyrészt – szerény véleményem szerint – ha (mű)fordítással foglalkozol alapszabály, hogy „mindig azt kell fordítani, ami oda van írva” (Lásd: Bart-Klaudy-Szöllősy: Angol fordítóiskola, Corvina, 2003, p.11)

• Továbbá: legalább proficiency szinten kell bírnod az adott idegen nyelvet (esetünkben az angolt), nem is beszélve felülmúlhatatlan magyar nyelvünkről.

• Ráadásul: ez a hivatás feltételez és megkövetel bizonyos fokú olvasottságot és tájékozottságot. Ezeknek birtokában pedig már az a kérdés, hogy Te, mint fordító, hogyan gondolod. Így az is a Te dolgod, hogy megragadd a lényeget és magadon átszűrve átültesd magyarra. Mindeközben nem hághatod át a fent említett alapszabályt, a többi területen pedig folyamatosan fejlesztened kell magad. Finom kis helyzet! :)

A Négy Üdvözlégy kapcsán nálam például a hatodik bekezdés záró mondata („Mary could appreciate the attraction.”) okozott fejtörést, mert az „attraction” leggyakrabban használt jelentéseit figyelembe véve, sehogyan sem állt össze a kép. Többször is visszatértem erre a pontra, míg a szinonimák közt böngészve megtaláltam a „hatalom” szót és ezzel valahogy a helyükre kerültek a darabkák.

•  Másrészt, eleve abból kell kiindulni, hogy a fordítónak nem dolga, hogy „belejavítson” a műbe, hiszen magára valamit is adó író (márpedig magára valamit is adó fordító remélhetőleg csak ilyet kell fordítson:)) nem ír le ostobaságot. Túlzott kényelmességről és nagyfokú tudatlanságról árulkodhat, ha az ember előbb kérdőjelezi meg a szerző jártasságát az adott témában, minthogy utánanézne a bizonytalan pontoknak.

Az én esetemben például igen kínos lett volna, ha megírom Anne-nek, hogy bocsi, de tudomásom szerint a Ne paráználkodj! nem a hetedik, hanem a hatodik parancsolat. A protestánsok Tízparancsolata ugyanis kicsit eltérően van felépítve a katolikushoz képest és a Ne törj házasságot! (alias Ne paráználkodj!) ott tényleg a hetedik parancs. Mindezt ráadásul rövidebb ideig tartott a neten kideríteni, mint egy e-mailt megírni! Ezt a blamát megúsztam. :o

A netről jut eszembe: tízenegynéhány évvel ezelőtt, mikor az egyetemi Fordítás és tolmácsolás kurzus „beadandóit” készítettük, egy-egy lényegtelen(nek tűnő) apróságnak utána járni tovább tartott, mint lefordítani magát a szöveget. S mivel az egyszeri egyetemistának az időből van legkevesebb és többnyire a kisebb ellenállás felé halad, az anyagok minősége ennek megfelelő volt. Nagy önuralomra vall, hogy az oktatónk némelyiket nem hajította egyenest a papírkosárba... Példának okáért, bár éltem Angliában, dunsztom sem volt róla mi az a Kleenex. Így azt sem tudtam igazán eldönteni, mikor valami sírdogáló nőről szólt az eredeti szöveg, hogy most egy zsepit vett elő vagy a gázspréjét, amivel jól kiosztja a hűtlen szeretőt. :) A Négy Üdvözlégyben felbukkanó „Sherbet Lemons and Pineapple Chunks” már nem okozott ekkora fejtörést hiszen a Google által kidobott képek egyértelművé tették a helyzetet. Így lett belőle savanyú cukorka és kandírozott ananász. :p

Elolvastad már a Négy Üdvözlégyet? Hogy tetszett?

Örömmel jelentem: elkészült egy újabb fordítás. Jelenleg még az ellenőrzés - szerkesztés fázisában van, de néhány napon belül elérhető lesz.

Kicsit lassan készült, mert a folyamatba becsöppent egy "tegnapra kell" prioritású művtöris anyag az öcsémtől, de a vége parádésan tempósra sikerült, köszönhetően a következő "trükknek": a már elkészült magyar szöveg alá bemásoltam a még fordításra váró angol szöveget. Így pontosan egymás alatt-fölött volt a lényeg, nem kellett az oldalak közt ugrálnom. Mikor lefordítottam egy kisebb egységet, az angolt kitöröltem, míg végül szépen elfogyott... :) A következő novellát élből bemásoltam, kezdődhet az új móka! ;)

 A háttér munkával ezúttal könnyebb dolgom volt, mivel az írónő él és virul. Anna Goodwin a becsületes neve és egy meleg hangú levélben adott engedélyt Four Hail Marys című művének fordítására és közlésére, miután egyeztetett a kiadóval akinél először megjelent az írás. Kikötéseit lásd az előző postban.

Anne-ről őszintén szólva nem sokat tudok. Az Amarillo Bay című online irodalmi magazint böngészve jutottam el a honlapjára és vettem fel vele a kapcsolatot. Mert hogy hihetetlen lendületesen, mégis lassan-folyóan, feszültséget keltve mondja el a történeteit, ami nekem különösen tetszik. A annethology-n olvasható bemutatkozása szerint jobban kedveli a drámaibb hangvételű sztorikat, de írásaiban mindíg bujkál valami finom humor. És egy hangfelismerős szoftvernek diktálja műveit, ami rendre kiakad kumbriai magánhangzóitól. Mint írja, meglehetősen ambivalens a viszonyuk. :) Azt hiszem én inkább maradok a gépelésnél...

Szép hetet: Ava

Miközben információ után kutattam műfordítással kapcsolatos képzésekkel és egyéb tudnivalókkal kapcsolatban, ráakadtam egy nagyon szimpatikus oldalra, amelynek minimál grafikája, ragyogó tartalmat foglal magába. A Műfordítóblog szerzője komoly portfóliót tett le a virtuális asztalra a blog keretein belül – és azon kívül is. S bár ő spanyolból fordít, nagyon hasonló a célkitűzésünk: a kortárs irodalom figyelemre méltó egyéniségeinek munkáit bedobni a magyar irodalomkedvelők közé. Be kell hogy valljam: ennek a blognak a böngészése közben született meg az AVABLOG ötlete.

Harmadik lépés: A világhálón

A Szép, szép, de minek is? kezdetű posztban említettem már, ahogy nagy naivan elterveztem a jövőt: készítek csudajó, míves fordításokat s szabadon engedem őket a neten. Mire életem informatikus párja feltette a -számára- teljesen nyilvánvaló és logikus kérdést: - Ezt így lehet? Én meg elgondolkodva rebegtettem bölcsész szempilláimat. Merthogy ez bennem fel sem merült! Nézegettem a Műfordítóblog bejegyzéseit, a magyarra átültetett műveket, feloldódtam az olvasásukban de nem esett le a tantusz: itt bizony komoly munka zajlik a háttérben is. Mikor kezdett oszlani a (halovány lila)köd, gondoltam egy merészet és írtam egy levelet Kurtának, benne a – lássuk be, nem túl diszkrét - kérdéssekkel: Tényleg mindenkivel egyeztetni kell? Milyen úton érdemes indulni? Mekkora beruházást jelent ez anyagilag? Tartottam tőle, hogy esetleg válaszra sem méltat, erre 4 nappal később válasz érkezett. Kedves és informatív. A lényeg pontokban:

•  Igen, minden szerzővel / jogutóddal / kiadóval / ügynökséggel fel kell venni a kapcsolatot és megszerezni az engedélyüket a teljes, esetleg részleges, közléshez. Kivéve, ha letelt a 70 év, mert akkor szabad a pálya. - Amerikai szerző esetén én olvastam már a mű megjelenésétől számított 95 (!) évet is.

• Ha az ember keresés közben mégis bátorkodik kitenni a fordítást és a jogtulajdonos előbb találja meg, akkor a dolog drága lehet, ám előfordulhat, hogy csak a blogról kell levenni a magyar verziót.

• Az élő kortárs alkotók, szinte kivétel nélkül örömmel veszik a megkeresést és adnak engedélyt a fordításra, majd annak blogon való publikálásra hiszen tisztában vannak vele, hogy számukra ez kitűnű reklám, esetleg egy később gyümölcsöző kapcsolat kezdete lehet.

• A fent említett okok miatt még nem fordult elő, hogy pénzt kértek volna, ám annál jobban örültek, ha mégis odáig fejlődött az együttműködés.

Ettől aztán olyannyira felbátorodtam, hogy írtam is három szerzőnek: mit szólnának, ha lefordítanám a novellájukat illetve néhány részletet a regényükből. (Kis vadászás után a neten többnyire fellelhetők az elérhetőségek.) A fentiek alapján az eredmény megjósolható... :) Bár, mivel a regény már kiadásra került, a kiadótól még várjuk a visszajelzést, mert maga az író sincs tisztában vele, hogy elég-e, ha ő rábólint.

A másik két mű esetében a szerzők a következőket kérték, ajánlották:

1. Világosan legyen feltüntetve a neve, egyértelmű legyen, hogy ő a szerző s, hogy az eredeti mű jogait fenntartja..
2. Mutasson egy link a weboldalára.
3. Az ő oldalán is megjelenik egy link az AVABLOG felé.
4. Elhelyezi a fordítást magát a saját oldalán jelezve, hogy azt csekélységem követte el. :)
5. Csak non-profit módon publikálható a fordítás. (Ha „hagyományos” kiadásra kerülne a sor, az már másik megegyezés tárgya.)

Így tehát három szálon is legálisan futnak az események. Most ismét nyugodtan csak a fordításra koncentrálhatok. De azért közben természetesen tele a fejem jobbnál jobb ötletekkel... Akinek van Kindle e-könyv olvasója, figyeljen! ;)

Azon morfondíroztam, hogy a porcelánbaba csodaszép, időtálló ajándék de akkor most csak elméletileg játszhatunk? Vagy ha van jó sok pénzünk az újabb és újabb különlegességekre? És akkor kezembe akadt kicsi lányunk szép, színes pamutvászonból készült kézműves nyuszija, ami a hétköznapokon is jól funkcionál: több hónapnyi intenzív rágcsáláson és hajigáláson vagyunk túl. Ez kell nekem! Lássuk, hogyan hasznosul a szerzői jog a mindennapi gyakorlatban.

Második lépés: A gyakorlat - nyomtatásban

Van egy szívemnek kedves, volt egyetemi csoporttársam, akinek már akkor publikálták az írásait – s ha jó emlékszem a fordításait is –, mikor én hátulgombolós angol szakosként még azt sem tudtam, mi a különbség kollokvium és szigorlat között. Zsebében egy kommunikációs diplomával, jó adag tehetséggel és kitűnő stílussal ez így utólag nem meglepő, ám szakmailag kétségtelenül komoly. Más kérdés, hogy – szerzői jog ide vagy oda – meg nem gazdagodott. Mikor felhívtam a kérdéseimmel elmondta, Magyarországon szeretik „rugalmasan értelmezni” ezt a kérdést. (Rongynyuszi helyett guminyúl? Hmm, elgondolkodtam a hasonlaton...)

Az ő esetében a kiadó megjelentette egyik novelláját, anyagiakat rendezték, majd x idő múlva a kiadó megszűnt. Jogutódjától érkezett egy hívás, hogy a kolléga írását is tartalmazó gyűjteményt ismét kiadják, de ő ebből pénzt nem kap. Ha nem tetszik pereljen. (Na itt kezdett elpárologni afelett érzett örömöm, hogy az általam készített műfordítás szerzői jogait én birtoklom. Lásd: előző post.) Nem tetszett, de nem perelt. Nem hülye – gentleman. És nagyvonalú. Más kérdés, hogy eleve egy alacsony, tízezer forint körüli összegről volt szó. Ennyit már csak a presztízse miatt is ki kellene fizessen egy tisztességes üzletpolitikát folytató kiadó. Mert van szerencsére olyan is.

Kolléga mostanság egy ilyen kiadónak dolgozik műfordítóként, így a szerzői jogi kérdésekkel csak a saját fordítása vonatkozásában kell foglalkoznia, az eredeti szerzővel/jogutóddal a kiadó tart kapcsolatot. Arra azonban felhívta a figyelmem, hogy nem árt, ha egy nagyobb lélegzetvételű mű átültetése esetén bizonyítani tudom, hogy az adott fordítás az én munkám. Mint kiderült erre alapvetően két lehetőség kínálkozik magyar viszonylatban:

1. Az Artisjusnál kérhető a mű műjegyzékbe vétele meghatározott szabály szerint és térítés ellenében. Cserébe kapunk egy hiteles magánokiratot, mely vitás kérdésekben azt hivatott bizonyítani, hogy az adott irodalmi alkotás a nyilvántartásba vételkor a rögzített tartalommal létezett. Elősegíti a szerzőség bizonyítását is, de nem közokirat!

2. A „csináld magad” verzió pedig a következő: az elkészült művet borítékba rakod, lezárod. Körberagasztod egy folyamatos csík ragasztószalaggal, mely a bélyeg helyénél kezdődik és ott is ér véget. Elballagsz vele a postára és annak rendje s módja szerint, ajánlottan feladod a saját nevedre, címedre. Érdemes a postáskisasszonyt kedvesen megkérni, hogy itt-ott üssön egy-egy pecsétet a szalagra. Mikor pedig megérkezik, biztos helyre teszed – természetesen felbontatlanul. A mögötte meghúzódó logikáról és további érdekességekről ITT olvashatsz.

Finney- ügyben pedig azt tanácsolta, tegyem egyértelművé a blogon, hogy non-profit jellegű, egyértelműen tüntessem fel az eredeti szerző nevét a fordításnál és próbáljam megtalálni a jogutódot. Ha ezek után közzéteszem a magyar verziót és a jogutód talál meg engem, várhatóan akkor sem kell komoly retorzióra számítani, mivel anyagi hasznom nem származik a felhasználásból. Na ezután született a döntés, hogy Len kuzin varázslatos melléknévszórója kikerül a blogra s, hogy innentől a blog tartalma – beleértve a fordításokat is – a Creative Commons licenc alatt fut.

Mindeközben találtam egy klassz blogot is, melynek szerzője készségesen beavatott a hozzájárulások megszerzésének részleteibe, de erről legközelebb.

Üdv: Ava