MŰFORDÍTÁS

Műfordítóportrék

Svédcsavar és Korán kelés

A 2000-es évek elején skandináv körútra mentünk a férjemmel. Malmőben elfogott egy furcsa érzés. Olyan volt, mintha hazaértem volna. Még ugyanazon a nyáron eltöltöttünk két hetet Yorkban, amit 866-ban vikingek foglaltak el, és ennek millió nyoma van a városban, én pedig Leslie L. Lawrence A megfojtott viking mocsara című könyvét vittem magammal az útra. Akkor és ott számomra egyértelművé vált, hogy előző életemben a vikingekkel érkezhettem a Brit-szigetekre, más magyarázata nem lehet ennek a mély vonzódásnak a britek felé, és a svéd "édes otthon" érzésnek. Bár lehet, hogy az az ikeás bútoraink miatt van...

---

Péter, te hogyan kerültél kapcsolatba az angol nyelvvel és hogyan jött képbe a svéd?

Az angol korán jött, negyedikes koromban – 1982-ben - külszolgálat miatt Bagdadba költöztünk a családommal, és négy évig egy nemzetközi iskolába jártam, ahol az angol volt az oktatás nyelve. Érdekes így nyelvet tanulni, az embert bedobják egy idegen nyelvű közegbe, az első napon nem ért semmit, a második napon se nagyon, de a harmadikon a matematikai alapműveletek nevei már helyükre kerülnek, négy év elteltével meg folyékonyan beszél és regényeket olvas. Az iskola jellegéből adódóan az osztály negyede-harmada mindig teljesen kezdő volt, így a helyzet nem okozott feszültséget, sok támogatást kaptunk.

A svéd tudásom meg a másik véglet, harmincévesen kezdtem tanulni, akkor már teljesen tudatosan azért, hogy műfordítóként legyen egy olyan nyelvem is, amiből nem fordítanak nagyon sokan, de szem előtt van annyira Magyarországon, hogy azért akadjon munka. Egyébként ez a számítás bejött, ha valaki svéd fordítót keres, sokkal nagyobb eséllyel talál meg, mint az, aki angolt.

Mi volt az első műfordítói munkád?

George Orwelltől a Légszomj, az Európa adta ki. Még gimnazista koromban olvastam angolul, és nagyon szerettem. És aztán szűk tíz évvel később, amikor kitaláltam, hogy szeretnék regényeket fordítani, megkaptam azt a szokásos tippet, hogy ajánljak valamit én magam fordításra, írjak szinopszist és próbafordítást, és küldjem el egy szerkesztőnek. Arra gondoltam, ha egy akkora nagyágyút javaslok, mint Orwell, akkor jobb esélyem van, mint ha egy Magyarországon ismeretlen szerzővel rukkolnék elő. Így utólag persze naiv gondolat volt, hogy az Európa szerkesztői nem tudtak a még lefordítatlan Orwellekről, és nekem kellett felhívnom rá a figyelmüket, de arra jó volt, hogy amikor aztán három évvel később sor került náluk a könyvre, akkor megkerestek. Ezen a ponton szokták megkérdezni, hogy „de volt valami ismeretség?”. Igen, volt.

Bocsi, de ez magas labda. Milyen ismeretség volt?

Az első munkahelyemre egyszerre álltam be a kiadó akkori igazgatójának a fiával, és az egész úgy derült ki, hogy éppen fordított az Európának egy közgazdaságtan témájú könyvet. Ő látott el tanácsokkal, és ő – illetve az apja - segített, hogy miután bedobtam a kis pakkot a kiadó levelesládájába, jó kezekbe kerüljön – és talán, hogy pozitív részrehajlással kezeljék, de ezt már nem tudom.

Ma mennyire számít, mennyire kell ismeretség, hogy valaki kiadónak kezdhessen fordítani?

Nincs tapasztalatom, hiszen én nem ma kezdek, de gyanítom, hogy erős tényező. Nem is feltétlenül az olyan családi, baráti ismeretség, mint amilyen nekem volt, hanem szakmai. Egyszer még viszonylag kezdő – mondjuk ötkötetes – koromban egy szakmai beszélgetés után, ahol én csak nézőként vettem részt, odamentem a Magvető akkori főszerkesztőjéhez, és előadtam, hogy ki vagyok, és mondtam, szívesen dolgoznék a Magvetőnek is. Mondta, hogy írjam le egy A4-es lapon, mit csináltam eddig, küldjem el neki, ő majd kinyomtatja, berakja egy mappába, és soha többé nem fog a kezébe kerülni, mert nem így talál fordítókat. Bármilyen nyelvre van x db bevált neve, azokat keresi, és ha egyik sem ér rá, akkor őket kéri, hogy ajánljanak mást. Tehát az ismeretség akkor is sokat számít, ha nem az első munkáját keresi az ember, de persze egy idő után ez automatikussá válik, hiszen minden fordításnál az ember szerkesztővel dolgozik, a szerkesztők vándorolnak a kiadók között, beszélnek egymással, terjed a fordító híre.

Hogy nézne ki a „Péter fordít” című kép? (Festmény lenne? Fotó? Keresztszemes hímzés? Mi lenne rajta?)

Fotó. Egy nagyon kupis íróasztal a nappali sarkában, rajta laptop, de rendes, nagy billentyűzet van rádugva. Könyv viszont nem lenne a fotón, képernyőről fordítok, és netes szótárt használok.

A kollégák közül általában te vagy az, aki a legfrappánsabb és legviccesebb megoldásokat dobja be egy-egy lehetetlen szóvicc fordítása kapcsán. Mennyire meghatározó eleme a humor a munkáidnak?

Szeretek szóviccekre megoldásokat keresni. Olyan, mint egy rejtvény. Mondjuk keresni kell két szót, az egyiknek a paradicsomtermesztéshez legyen köze, a másiknak az ingatlanjoghoz, de kellően közel legyenek egymáshoz ahhoz, hogy valami áthallást lehessen előidézni. Jó móka. Én magam viszonylag kevés humoros könyvet fordítok, de persze bármilyen regényben, krimiben előfordulhat, hogy az egyik szereplő szájába adnak valami nyelvi szellemességet, kétértelmű megjegyzést. Leginkább a Montecore című regény fordítása közben élhettem ki magamat, az gyakorlatilag nyelvi humorral van megírva, mert az egyik narrátor észak-afrikai bevándorló, aki nagyon sajátosan használja a svéd nyelvet, teletűzdeli nemzetközi kifejezésekkel, franciából tükörfordít bizonyos szavakat, és magára a svéd nyelvre, a nyelvtanulásra is sokat reflektál, például a zenei hangsúly okozta félreértésekre, és ezt kellett magyarul élvezhetően visszaadni. Ebben kellett a szereplők olyan megállapításait magyarítanom, hogy a svéd nyelv alapjában iszlamofób, vegyük például azt a kifejezést, hogy „Korán kelés”.

A wikipedia szerkesztői felületén azt írod magadról: Kenyerem informatikusként keresem, és műfordítóként pusztítom. Véletlenek sorozata, vagy tudatos döntés, hogy műfordító lettél?

Régi bejegyzés, egy ideje már nem vagyok aktív informatikus. Véletlenekkel indult. Gimnazista koromban matek tagozatos voltam, matekból, fizikából OKTV-ztem, kézenfekvő döntés volt, hogy műszaki pályára menjek. De már a műszaki egyetemen hiányzott az életnek a másik oldala, nevezzük bölcsészetnek. Az Eötvös Collegium nem volt messze a Műegyetemtől, és egy angol szakos barátom felvetette, hogy tartsak vele Géher István esti irodalom szemináriumára. Nem hivatalosan. Azt hiszem, abban a félévben éppen XIX. századi amerikai novellákról volt szó. Erre rákaptam, minden félévben mentem Géhert hallgatni, és így bukkantam rá egyszer csak a műfordító szemináriumra. Meg lettem delejezve. Onnantól minden félévben a műfordító szemináriumra jártam, nem is tudom megmondani, hány féléven keresztül. A műszakin már lediplomáztam, informatikai tanácsadóként dolgoztam, de még mindig jártam Géher István műfordító szemináriumára. Öt éven át voltam yuppie egy multinál, egyébként az itt megismert svéd kollégáknak nem kis részük volt a későbbi választásomban, utána úgy döntöttem, csökkentem az informatikával töltött óráim számát, és elindulok ezen az úton, úgyhogy harmincévesen megint egyetemi diák lettem, ezúttal angol-skandinavisztika szakon. De bő tíz éven át kettős életet éltem, ebből a korszakból származik a wikipediás idézet.

Géher István műfordító szemináriuma legendás. Hogy zajlottak ezek az órák?

Minden órára két önkéntes készült. Az egyik lefordított valamit, és még időben eljuttatta a másiknak, hogy opponálja. Az óra elején a fordító felolvasta a fordítást, az opponens felvázolta, hogy mikkel volt problémája, és utána jött a lényeg. Elkezdtünk mondatról mondatra haladni, és a résztvevők együtt ízekre szedték a szöveget. Jó ide az a szó? Nem lenne jobb az a másik? Itt egy melléknév kimaradt. Igen, de a magyar főnév azt a jelentést jobban hordozza, mint az angol. És ha megfordítjuk a szórendet, nem jobb? A prozódia jobb, de kevésbé egyértelmű, kire vonatkozik a névmás. Nehéz elmagyarázni, hogy mi ebben a varázslat, de aki tudja, az tudja.

Szoktál-e együttműködést kezdeményezni a szerzőkkel, vagy magányos farkasként igyekszel megoldani a problémás pontokat a fordítás során?

Többnyire magányosan, de volt már, hogy megkerestem a szerzőt egy-egy kérdéssel. Egyszer fordítottam egy amerikai kémregényt, és az egyik jelenetben a szereplők ülnek egy afrikai táborban az alkonyban, és hallgatják a bőgőmajmokat. A bőgőmajom újvilági fajta, Afrikában nem őshonos, de ettől persze még nem teljes képtelenség, lehetnek egy közeli állatkertben is. Erre rákérdeztem. A szerző nagyon lelkes levélben megköszönte, hogy felhívtam erre a figyelmét, írta, hogy változtassam meg. És arra gondoltam, ha ennyire méltányolja, akkor megírom neki az összes többi hibát, amiket saját hatáskörben javítottam (például, hogy Mária Terézia és II. József nem házastársak voltak). Erre már nem válaszolt.

Olyan is volt, hogy egy dokumentumregényben kiderült, az egyik svéd politikusnak diákkorában Lunnetarzan volt a beceneve. Nem tudtam megfejteni, mire utalhat. Kérdeztem a szerzőt, nem kaptam választ, így megtippeltem a politikus jellemvonásai alapján. Aztán amikor a könyvbemutató kapcsán találkoztam a szerzővel, rákérdeztem, mi ez a Lunnetarzan. Azt mondta, fogalma sincs, az illető anyja mondta neki, ő meg leírta.

Legutóbb Dan Brown különleges gyermekkönyvét, a Vad szimfóniát ültetted magyarra. Az ember azt gondolná, hogy aki Shakespeare szonettjeinek átdolgozásával díjat nyer, az néhány gyerekverset könnyedén kiráz a kisujjából. Csakhogy én fordítottam gyerekregényt, és volt olyan pillanat, mikor kínomban inkább a LXXI. szonett fordításán molyolgattam, míg megjött az ihlet a beszélő nevekhez, meg a tízéveseknek szóló nyelvi leleményekhez. Nálad hogy zajlott a folyamat?

A Hogyne szeretnélek című kötetben valóban átdolgozások vannak, az egy könnyebb műfaj, mint a fordítás, mert kevésbé köti gúzsba az embert az eredeti vers tartalma. Dan Brown gyerekverseit fordítani kellett, és azt gondolom, a nagyobb kötöttség ellensúlyozta azt, hogy maga a szöveg egyszerűbb. De a folyamat mindkét esetben hasonló volt. Kiválasztottam egy verset, nagyjából megtanultam, és utána úton útfélen, kutyasétáltatás, bevásárlás, fürdőszobai aktivitások közben keresgéltem a magyar rímeket, sorokat. És amikor már bő háromnegyede megvolt, akkor begépeltem, és a maradékot még a helyére kalapáltam. Tulajdonképpen minimális időt vett el a prózafordításomtól, párhuzamosan tudtam végezni.

És igen, az angol gyerekvers is csalóka. A szöveg egyszerű, a megértéshez semmi erőfeszítés nem kell, de angolul sokkal könnyebb rímelni a ragozás hiánya miatt, mint magyarul. Angolul szinte bármilyen sorral indulhatok, fogok rá találni rímelő sort. Mondj egy állatot!

Vidra.

Na, akkor mondjuk kezdjük azzal, hogy The otter’s coat is very thick. Keresek így rímszótárt, beírom, hogy thick, jönnek a találatok, chick, click, hick, sick, stick, pick stb. Biztos lesz olyan, amivel tudom folytatni. That is why he’s never sick. Lefordítani rímelve ugyanezt már tovább tartana.

A Vad szimfóniának külön érdekessége, hogy a zenét is Dan Brown szerezte hozzá, és a magyar grafikus, Bátori Zsuzsanna (Susan Batori) illusztrálta. Brown azt nyilatkozta róla a Nők lapjának, hogy egyértelműen őt akarta, mert Susan állatainak személyiségük van, és úgy érezte, hogy egy másik médiumon keresztül ugyanazt fejezi ki, amint ő. A fordításnál mennyiben jelentett segítséget vagy kötöttséget ez a zene-szöveg-illusztráció összhang?

A zene nem befolyásolt, az illusztráció néha igen. Versfordításnál ugyebár néha muszáj csalnunk a tartalommal, ha ugyanannyi soron, soronként nagyjából ugyanannyi szótagban rímelve akarjuk visszaadni a verset, akkor előfordul, hogy ez-az áldozatul esik, vagy bejön valami, ami az eredetiben nincs. De például a kengurus vers illusztrációjánál az egyik kenguru párnával a kezében, lehunyt szemmel ugrál, ha a szövegben erre nem utal semmi, akkor az olvasó nem tudja mire vélni a képet. Tehát az biztos volt, hogy az alvásnak benne kell lennie a versben. Másfelől a bevezető verset, amelyben az egér karmester, Cin művész úr invitálja kalandra az olvasókat, én úgy zártam, hogy „kezdhetjük, várd meg míg intek”. Az eredeti versben intésről szó sincs, de a rajzon az egér a magasba emeli a pálcát, és így jó az összhang a magyar szöveg és az illusztráció között.

Említetted korábban, hogy egy kis fordítói csemege várt a könyv végén. Mi volt az?

A végén van egy kódfejtés, a megoldás egy mondat. De a kód jellegéből adódóan fontos volt, hogy a mondat pont 25 betűből álljon, és nem tudtam használni a teljes magyar magánhangzókészletet, csak azokat, amelyek az angol ábécében is benne vannak. Ez így egy nagyon sajátos megkötés, amivel még versfordításban sem találkozik az ember: fordíts le egy mondatot, betűre olyan hosszú legyen, mint ez eredeti, és csak a,e,i,u,o magánhangzók lehetnek benne. Megoldottam, de ha valaki megfejti, és furcsállja benne a szóválasztást, ez a magyarázat.

És ha már a zenét is említettük, neked csend vagy zene kell munka közben?

Nem hallgatok semmit, de nem is vagyok az a típus, aki mellett lábujjhegyen kell járkálni, ha fordít. Mint említettem, a nappali egy szegletében dolgozom, volt már, hogy tőlem karnyújtásnyira Just Dance parti zajlott.

Egy darabig az én munkaállomásom is a nappali csücskében volt, pont, mikor a gyerekregényt fordítottam, és időnként oda is szóltam a mellettem Xboxozó csimotáknak, hogy ezt vagy azt hogy mondják, vagy amazt értik-e, tetszik-e nekik. Te mennyire vonod be a környezeted? Merítesz a személyes szóhasználatukból?

Nekem még nem volt olyan munkám, amiben le kellett volna írnom, hogy „nagyon para”, vagy „adom”. Fordítottam már ifjúságit, de akkor még a gyerekeim voltak fiatalabbak a célközönségnél. Úgyhogy nem, ez így nem merült fel. Ha meg felnőtteknek szóló könyvben szólal meg esetleg egy tizenéves kicsit argósabban, akkor a saját emlékeimből merítek.

Mi az első dolog, amit megteszel, mikor belekezdesz egy új fordításba?

Megvizsgálom a könyv szerkezetét. Hány rész, hány fejezet, melyik rész milyen hosszú. És akkor nagyjából tudom, hogy mikor meddig kell elérnem, valahogy ez kézzelfoghatóbb, mint a „napi 7 oldal”.

Mit csinálsz, ha már teljesen lefáradtál, de még mindig hátravan három oldal a napi penzumból?

Abbahagyom. Majd behozom a hétvégén. Vagy egy pihentebb napon. Fáradt aggyal ezt nem lehet csinálni, ha az ember erőlteti, később többet kell javítgatni.

Előfordult már, hogy visszautasítottál egy felkérést?

Csak kapacitáshiány miatt. Ha először keres meg egy kiadó, akkor ha a könyv nem is hoz lázba, úgy gondolom, hogy későbbi ajtókat nyithat meg, ha meg már ismerősként keresnek, akkor illetlenségnek tűnik. De nem is nagyon volt olyan, amit ellenérzésekkel vállaltam volna el. Akadtak, amiket biztos nem vennék a kezembe egy könyvesboltban, de fordítani azokat is öröm. Illetve egy kiadó volt, ahol néhány év közös munka után megkérdeztem, nem éreznek-e késztetést emelni az ívdíjon, mert szerintem már az erkölcstelenséget súrolta, amit fizettek. De nem éreztek, és azóta velük nincs kapcsolat.

Ha szabadon választhatnál, kinek a művét fordítanád le mindenképpen és miért?

Régebben volt néhány ilyen kiszemelt trófeám, de aztán lefordították mások, és annyira lehangolóan visszhangtalanok maradtak a könyvek, hogy most már ilyen ábrándjaim nincsenek. Inkább szélesíteném a palettát, szívesen fordítanék színpadra, szívesen fordítanék angolra.