MŰFORDÍTÁS

Ezekben a pillanatokban zajlik épp az egyik legkedvesebb szerzőm, Anne Goodwin novelláskötetének bemutatója a Facebookon. Anne Four Hail Marys című novellája, mely szerepel a most megjelent Becoming Someone című kötetben, volt az egyik első munkám, mely ide a blogra kikerült, és azóta a műfordítóképzésen át is dolgoztam. Ha ma futnék neki, bizonyára kicsit másként fordítanám, de álljon itt a legutolsó verzió, mely reméljük egyszer magyarul is megjelenik  majd printben.

Kép forrása: https://annegoodwin.weebly.com

Itt meghallgathatjátok az elejét a szerző felolvasásában.

 

Anne Goodwin: Négy Üdvözlégy

 

Mary a Saint Michael’s Road új szendvics bárja felé tart, magában épp tételesen összeveti a curry-s csirkés előnyeit a majonézes tonhalaséval, mikor meglátja az utca végén felé baktató Grahamet. Legalábbis, mintha ő lenne, ilyen messziről nem lehet biztos benne, de hát ki más viseli még így kiengedve gyérülő, vállig érő, ősz haját? Úgy tűnik, nem vette észre Mary-t – valószínűleg Rolling Stonest hallgat az mp3-lejátszóján, és olyankor megáll vele az idő –, de Mary-nek esze ágában sincs megvárni, míg ez kiderül. Marad egy röpke pillanata, hogy kitérjen és a templomkertben keressen menedéket.

Most viszont, hogy már ott van, elveszettnek érzi magát. Nevetségesnek. A besüppedt sírkövek közt nincs hol elrejtőzni és, ha netán Graham rajtakapná, hogy ott lapít, meglehetősen nyilvánvaló lenne, hogy épp őt próbálja elkerülni. Anélkül, hogy végiggondolná, megindul a gyalogúton a bejárat felé és lenyomja a nyikorgó kilincset.

Csodák csodája, a templom nyitva van. Nehéz elképzelni, hogy hétköznap háromnegyed egykor vajon miféle szertartás folyhat, de a puszta tény, hogy folyik valami, majdhogynem elég ahhoz, hogy visszaadja hitét Istenben.

Mary beóvakodik. A levegőben nyirkos tömjénillat keveredik a spórolós hideggel. Három fa padsor áll szemben egy hármas oltárral, melyet egy ösztönösebb kor kőszobrai szegélyeznek. A homálynak alig több, mint egy állványra való mécses állja útját a jobboldali mellékoltár előtt, meg az a külvilágból kölcsönzött kósza fény, ami az ólomüvegen átszűrődve, pasztell színű, elmosódott árnyakat fest a kőpadlóra. Mary összehúzza magán a kabátot, ahogy lassan előre araszol.

A gyertyafényes oltártól pár sornyira térdel a maroknyi gyülekezet: asszonyok szentháromsága. Ősz hajuk hullámai olyanok, akár a habcsók. Miséző papnak nyoma sincs. Lehet, hogy az asszonyok a szertartás kezdetét várják. Mary becsusszan a középső padsor egyik padjába úgy hat sorral hátrébb, hogy figyeljen és velük várjon.

Nem térdel le. Már a pad is elég kényelmetlennek tűnik. A gyomra megkordul, így megígéri neki, hogy csak egy pillanatig marad. Csak addig, míg kiderül, mi történik. Csak addig, míg Graham biztos távolságba kerül.

Ajtó nyikordul. Tekintete követi a hangot a jobboldali falból kiálló faburkolatú fülkéig, egy nyilakkal átlőtt, félmeztelen szent ólomüveg képmása alatt. Egy nő lép ki, zöld, steppelt kabátban és elbiceg a középső padsor felé. Az egyik habcsók-hajú asszony feláll, hogy átvegye a helyét a fülkében.

Mary elmosolyodik. Az asszonyok nem arra várnak, hogy jöjjön valaki, és az oltártól vezesse a közös imádságot. Mindannyian a saját magánszertartásukra jöttek: szentgyónásra. Egy idős nő és egy pap, köztük mindössze egy elfátyolozott apácarács. Ez felfedi vétkeit, amaz feloldozza. Mary tudta értékelni ennek csábító varázsát.

De, jaj, az a gyötrelmes várakozás. Erre még jól emlékszik. Ahogy tétován csoszog előre a térdeplők mellett, miközben folyamatosan ismételgeti a bűnöket, amiket majd felvonultat a pap előtt, ha rá kerül a sor. Ahogy a szája megtelik egy egész hónapnyi vétség szörnyű lajstromának fanyar ízével. Az égető szégyenre, ahogy hangot ad nekik, még ha csak a szelíd Harrison atya előtt is, aki képes volt elsütni egy viccet a vasárnapi prédikációja közepén, annyira együtt érzett a gyerekekkel, akik becsülettel küzdöttek, hogy végig nyugton üljenek. A félelemre, hogy ezúttal még ő is túl súlyosnak ítéli majd a bűneit, visszazárja a köztük lévő elválasztórácsot majd közli, hogy Isten immár nem tud megbocsátani. Arra a szaggató rémületre, amit még mellette térdeplő legjobb barátjával sem tud megosztani.

A nő a steppelt kabátban elővesz egy mélyvörös gyöngyfüzért a zsebéből és letérdel néhány sorral Mary előtt. Jobb kezét a homlokától a mellkasához, onnan a bal, majd a jobb vállához emeli, végül leengedi. Mutató- és hüvelykujjával kitapint egy gyöngyöt miközben ajkai imája szavait formálják.

A rózsafüzér. Mary negyven istentelen évet felgombolyítva próbálja meg felidézni furcsa számtanát. Tíz Üdvözlégy, az elején és a végén egy Miatyánk és egy Dicsőség, ad ki egy tizedet. Öt tized egy olvasó. Egy titok jut egy tizedre. Fogalma sincs hány titok egy teljes rózsafüzér. Odáig sosem jutott.

Figyeli, ahogy az asszony finoman morzsolgatja a szentolvasóját. Elképzeli, hogy oda megy, letérdel mellé, megkocogtatja a vállát és odasúgja neki Mit kaptál?

Ahogy egymás mellett térdeltek, napszítta szőke hajukon fekete csipke mantillával, Mary oldalba bökte Bernadettet. „Mit kaptál?”

Folyton Bernadett végzett előbb. Neki mindig csak az az egy Miatyánk és néhány Dicsőség volt. Ezzel szemben Mary érezte büntetése súlyát. A lefüggönyözött elválasztó mögül Harrison atya azt dörögte: „És vezeklésként mondj el négy Üdvözlégyet.” Mindig ugyanaz: négy Üdvözlégy. ÜdvözlégyMáriaKegyelemmelteljesazÚrvanTeveledáldottvagyTeazasszonyokközöttésáldotta

TeméhednekgyümölcseJézus.AsszonyunkSzűzMáriaIstennekszentAnyjaimádkozzálérettünk

bűnösökértmostéshalálunkóráján. Ámen. Még ha úgy elhadarta, mint valami nyelvtörőt, akkor is egy örökkévalóságnak tűnt.

A nő a steppelt kabátban halad tovább a szemeken. Sok bűnért kell vezekelnie. Pedig ez az asszony a kényelmes kabátjában, kockás gyapjú szoknyájában és praktikus barna cipőjében olyan ártatlannak látszik. Olyan hétköznapinak.

Egykor a négy Üdvözlégy nyugtalanította. Eltűnődött, vajon mindez azért van-e mert egy Mary-től többet várnak. Isten anyjáról nevezték el, és egy kislány vagy nő ettől magasabbra nem juthat, míg Bernadett csak egy szent volt. De honnan tudta a pap, mikor az arcát nem is láthatta, hogy ő Mary?

Eltűnődött, mindez azért van-e mert a bűnei annyival szörnyűbbek, mint a barátnője bűnei. „Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem. Utoljára négy hete gyóntam, azóta ezeket a bűnöket követtem el. Veszekedtem, hazudtam, engedetlen voltam...”

Négy évtizeden keresztül, Mary beleborzong. Hónapról hónapra mindig ugyanazok a bűnök sorjáztak; hogy lehet, hogy sohasem kérdezték meg, miért?

– Na és? – kérdezte Bernie, amikor elmondta neki, mit tett. – A lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Emiatt ne emészd magad.

A steppelt kabátos nő keresztet vet és visszateszi a rózsafüzért a zsebébe. Fájdalmasan, lassan feláll.

Havonta egyszer, szombat délután, Bernadette-tel gyónni mentek. Mary minden egyes alkalommal attól félt, hogy Harrison atya majd azt mondja neki, Isten nem tud megbocsátani. Úgyhogy mikor vége lett, csodálatos érzés volt, hogy feloldozást nyert, hogy tisztára suvickolt lelkével kiléphetett a napfényre. Hogy elindulhasson elverni a zsebpénzét savanyú cukorkára és kandírozott ananászra, amit aztán a hintán befalhat. Hogy legyen néhány áldott órája, anélkül, hogy a veszekedés, a hazugság és az engedetlenség szégyenfoltja elhomályosítaná Isten szeretetének fényét.

A nő a steppelt kabátban kilép a padból. Térdet hajt, ismét keresztet vet, majd megfordul. Ráncai ellenére arca boldogan ragyog. Elbiceg Mary padja mellett a kijárat felé.

Mary az asszony üresen maradt helyét bámulja: a padot, a párnázott térdeplőt, a széthagyott énekeskönyveket. Az ürességet. Elképzeli, hogy a nő visszajön, karon fogja és átvezeti őt, hogy csatlakozzon a bocsánatra váró bűnösök sorához szent Sebestyén ólomüvegen felmagasztalt szenvedése alatt. A steppelt kabátos nő ott térdelne vele, bátorító közhelyekkel segítené őt át a várakozáson. Biztatná, hogy megváltás lesz, ha rászánja magát a gyónásra.

A kemény ülőkétől sajgó feneke visszarántja a valóságba. Hogyan is mondhatná el a papnak, hogy mit tett? Mindössze gyerekkori szavai vannak a gyónáshoz. Grahammal való botlása, ahogy Bernie utalt rá, felnőtt szókincset kíván. A hetedik parancsolat: Ne paráználkodjál. Beékelve a Ne ölj és a Ne lopj közé, az ő vétke jóval súlyosabb annál, mintsem hogy négy Üdvözléggyel el lehessen intézni.

–Szemet szemért –, mondta Bernie. – Most végre törlesztettél Nicknek.

–Ettől a dolog nem lett jobb – mondta Mary. Az, hogy férje nagyvonalúan értelmezi a házassági esküjét, még nem mentség az ő viselkedésére. Sovány vigasz, hogy Nick sincs abban a helyzetben, hogy elítélhesse. Mint ahogy nem adhatja meg neki a feloldozást sem, ami után úgy sóvárog. Ahogy ezeknek a papoknak – a mindenféle kétes viselkedésre kifogásul szolgáló szertartásaikkal – sem áll hatalmában, hogy enyhítsék a bűntudatát. Semmi értelme egy ember jóindulatára bízni magát. De valamire akkor is szüksége van. A bűne daganatként növekszik benne.

Az egyik habcsók-frizura előbukkan a fülkéből és elcsoszog a jobboldali mellékoltár felé. Az égő gyertyákkal teli állvány mellett, a falban lévő kis nyílásba bedob néhány érmét. Kivesz egy új gyertyát a fadobozból és reszkető kézzel meggyújtja a kanócot az egyik lángocska felett. Leteszi a fém tartó elejére és térdre ereszkedik az oltár előtt.

Bármit is gondol Bernie, Mary vétkezett. Ígéretet tett Nicknek és azt megszegte. Ugyanakkor nincs ember, akinek joga lenne elítélni, és nincs ember, akinek hatalmában állna feloldozni őt. Még Istennek sincs.

Elege van már abból, hogy ebédidőben állandóan Grahamet próbálja elkerülni. Szembe kell majd néznie vele, és meg kell mondania, hogy szigorúan csak egy alkalom volt. De ránézni is alig bír. James Bondos paplanhuzatának és a fürdőszoba polcon csöpögő aranyér kenőcsének még a gondolatától is undorodik.

Ha már egyszer megszegte a hetedik parancsolatot, akkor miért nem tudta valaki olyannal, aki tetszik is neki? Annyira hiábavaló, annyira felesleges volt az egész, mint egy fogyókúrát töményen cukros, csokoládé ízű édességgel felborítani, miközben ehette volna a hetven százalékos kakaótartalmú étcsokit is. Tengernyi megbánás egy aprócska kis élvezetért.

Mary térdre hull. A négy Üdvözlégyre gondol. És arra, hogy egy gyereknek sosem jutott eszébe megkérdezni, mit is jelenthetnek ezek a szavak.

Nincs ember, aki elítélheti, nincs, aki felmenti. Még Isten sem.

Előre hajol, homlokát összekulcsolt kezeire hajtja, mint negyven évvel ezelőtt. Rosszat tett, de itt az ideje tovább lépni. Ideje megtalálni a módját, hogy úgy viszonyuljon Grahamhez, mint akármelyik kollégájához. Itt az ideje egy őszinte beszélgetésnek Nickkel, hogy van-e egyáltalán közös jövőjük.

Harcra készen emeli fejét az oltárok, a kő szobrok, az ólomüveg ablakok felé. Üdvözlégy Mária, mondja magában. Nincs szüksége papra, hogy előírja neki, mi módon vezekeljen.

Üdvözlégy Mária, suttogja, immár nyugodtabban.

Nincs Isten, de van Mary. Üdvözlégy Mária, mondja ki hangosan. A templom csendjében a hangja merészen csendül. Ércesen. Gyönyörűen.

Nincs ember, aki megteheti. Se Isten. Csak ő. Egyedül ő. Vádolhat, felmenthet, tovább léphet. Üdvözlégy Mária, kiáltja, istentelenül a visszhangzó templomban.

A habcsók-frizurás fejek megfordulnak. Meglepettnek tűnnek, amikor meglátják a térdeplő Mary-t, de hamar felocsúdnak, s megajándékozzák őt legszentebb mosolyukkal.