MŰFORDÍTÁS

2021. áprilisában jelent meg norvégul a legnagyobb norvég kiadó "Európai remekművek" sorozatában Szerb Antaltól az Utas és holdvilág. A Dobos Éva által fordított regényről több napilapban és irodalmi újságban jelent meg könyvismertető, külön kiemelve a fordítást.

---

Preben Jordal például így méltatta a fordítót és a fordítást az Aftenposten – a legnagyobb norvég napilap - szombati mellékletében 2021. április 24-én:

Én soha nem fogok megtanulni magyarul, de mégis úgy gondolom, hogy Dobos Éva kitűnően fordította norvégra az Utas és holdvilágot. Azon kevés aktív műfordítók egyike, akik norvégról és norvégra is fordítanak.

Ez mindenképpen imponáló és figyelmet érdemel. A fordításon kívül igen tartalmas utószót írt a könyvhöz.

„A fontos dolgok általában nagyon régen történtek”, hangzik el a regény elején. Annyi biztos, hogy a Cappelen Damm kiadó az eddig kiadatlan remekművek sorozattal fontos küldetést teljesít a fordított minőségi irodalom terjesztésében.

Sok könyvet írtak régen, amelyek még nincsenek lefordítva norvégra. Érdeklődéssel várom a sorozat következő köteteit, különösen miután a kiadó megadta az alaphangot a művek színvonalához.

Nehezen tudok elképzelni jobb sorozatindítót a „Kiadatlan remekművek” sorozatban, mint az Utas és holdvilágot.

 

 

 

A Morgenbladet 2021/18. számában pedig az alább ismertető jelent meg:

 

 

Vándor a sötét sikátorokban

A magyar klasszikus Utas és holdvilág frivol, könnyelmű regény

 

Frode Johansen Riopelle

 

Olaszország hosszú idők óta különös vonzerővel hatott az északi félteke íróira. Kék ég, napsütés, olajfákkal beültetett lankás domboldalak, kupolák, árkádok. Szép! De ahogy Miss Levish mondta, amikor angol vendégeit körbevezette Firenzében E.M. Foster Szoba kilátással (1908) című regényében: „Az ember nem a szépségért, hanem az életért jön Olaszországba.” Az amerikai Henry James is így látta: „Végre – először – élek!” írta egy levelében, amikor fiatalkorában, 1869-ben Olaszországba látogatott.

Az Utas és holdvilág – a két háború közötti magyar irodalom klasszikusa, most már norvég fordításban is olvasható - főhőse, Mihály fiatal kora ellenére világlátott ember. De Olaszország, ahol „félt, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől”, mindig rémisztő volt számára. Csak amikor a családi vállalat társtulajdonosa lett, és a házassága biztos hátteret nyújtott, akkor mert ismét Olaszországba utazni. Érthető, hiszen egy olaszországi nászút eleget tesz a polgári elvárásoknak, és elegendő ahhoz, hogy a magába forduló Mihály szembe merjen nézni a szabadsággal, amit az ország képvisel.

 

A szabadság határai

A baj akkor kezdődik, amikor egy este Mihály a szállodaszobában hagyja Erzsit és útjára indul - bolyongni kezd Velence sötét sikátoraiban. Mihály Szerb enyhén ironikus mesélője szerint egy italt keres, egy „rejtett ízű italt”, de hamar kiderül, hogy Mihály valójában szenvedélyre szomjazik: mindent elsöprő barátságra és szerelemre, amit csak fiatal korában élhet meg az ember, amikor még előtte az élet. A sikátorok az emlékezet vad ösvényeire terelik, vissza a gimnazista évekhez, amikor a romantika és a szabadság határait feszegetve bizarr szerepjátékokat játszottak egy testvérpárral egy budapesti házban.

Amikor Mihály és Erzsi egy állomáson elveszítik egymást és ki-ki a maga útján megy tovább, a nászútból mindkettőjük számára főleg egy belső utazás lesz, egy nosztalgikus és várakozással teli felfedezőút, az igazi énjeik keresése. Szerb iróniájára jellemző, hogy amint azt hisszük, hogy megfogtuk a kapcsolatok lényegét, ő az egészet fejre állítja, vagy belevisz egy csavart, amely bonyolítja és az egyszerű ellentéteket feltűnő párhuzamokká vagy paradoxonokká változtatja.

Kiderül, hogy míg Mihály azért vette el a gazdag Erzsit, hogy megvesse lábát a polgárság köreiben, Erzsi azért ment Mihályhoz, hogy abból kitörjön. Az elválás arra kényszeríti őket, hogy ki-ki a maga módján átgondolja az egzisztenciális választásait, és a kalandvágy és a biztonság utáni vágy kiegyezzenek egymással.

 

Halálig tartó szenvedély

Semmi sem fokozza jobban az életérzést, mint a halál közelsége. A klasszikus irodalomban Shakespeare Romeó és Júliájában (1597), Thomas Mann Halál Velencében (1912) című regényében Olaszországban a szenvedély visz halálba. Az ifjúkori amatőr színházban Budapesten, ahogy Mihály bódult állapotában egy hosszú monológban elmeséli Erzsinek a regény elején, a gyilkosságok és öngyilkosságok mögött erotikus vágyak húzódnak. A drámaiság és az álomszerű múltbéli képek átívelnek a jelenbe. Az olaszországi nászút fokozatosan egy sikátorokban, romok között, temetőkben, teraszkávézókban játszódó, tragikomikus commedia dell´arte-szerű előadássá válik. Az egymást követő valószínűtlen véletlenek végül Mihályt és a régi barátait egymáshoz vezetik.

Tamást kivéve, aki öngyilkos lett. Mihály ifjúkori elérhetetlen szerelme a budapesti időkből, Éva, sem bukkan fel a sikátorokban. Mihályt is és Erzsit is becsapja a távoli múltból előtűnő csalárd barát, ami az egyébként laza és tekervényes történetszövésnek összefogó motívumot ad: A játék. A történet. Az intrikákból születő helyzetekben hűtlenség, érzéki-tesi túlkapások és bűnözés jelenik meg. De az a kérdés, hogy Mihály hazatérjen és vállalja a botrányt, vagy kövesse a barátját a halálba ha Éva hamarosan nem jelenik meg, sem csorbít a regény könnyed, meleghangú optimizmusán.

 

Gyűlölöm a vakációt

Mihály sok tekintetben megelőzi Jean Paul Sartre és Albert Camus antihőseit, akik néhány évvel később robbantak be az irodalomtörténetbe szorongásaikkal, félelmeikkel és az autentikus utáni vágyódásukkal. De számomra a legkézenfekvőbb Szerb Antalt elődeihez hasonlítani: a ravaszkás halkszavú svájci Rober Walserhez, aki ragaszkodott a kedélyességhez és szándékosan visszafogta a polgáriasság és konformitás elleni egzisztencialista lázadást, de néha hagyta lehullni a maszkot: „Gyűlölöm a vakációt”, írja Walser a Tanner testvérek-ben (1907), „gyűlölöm a szabadságot, amikor utánam hajítják, mint mikor csontot dobnak egy kutyának.”

Szerb valószínűleg ugyanezt mondhatná a nászútról. A Utas és holdvilág frivol, könnyelmű regény, amely leginkább a hangnemével remekel, és a csevegő-társalkodó részekben, a szabadságról és a felelősségről szóló szakaszok sorjáznak: „Ma minden a munka: a munka a jutalom az elinduló ifjúnak, a tanulmányaiért, és a munka a vezeklés és a büntetés is azoknak, akiknek valami nem sikerült.”

A zsidó származású szerzőt 1945-ben egy náci munkatáborban halálra verték.

 

A Morgenbladet politikával, kultúrával, kutatással foglalkozó független hetilap

Az ismertetőket Dobos Éva fordította.

 

G. Bogár Edit: Minden fejezet más típusú szöveg, más stílust, más regisztert kell elővenni hozzá

A 2020-as Zsoldos Péter-díj műfordítás kategóriájának győztesével, G. Bogár Edittel Kövesdi Miklós Gábor beszélgetett.

---

- Először is gratulálok a díjhoz.

- Köszönöm szépen.

- Elképesztően sokoldalú vagy. A műfordítás csak egy szelet a tortából. Kicsit mesélj róla, mi mindent csinálsz/csináltál eddigi életed során.

- 1988-ban végeztem Debrecenben, magyar-orosz-finnugor szakon. A Nyelvtudományi Intézetben kezdtem dolgozni az uráli nyelvek osztályán. ’91-ben szereztem kisdoktorit, mert akkor még volt ilyen, ’92-ben pedig kimentem Szentpétervárra magyar lektornak. Három évet töltöttem ott, egy magánéleti tragédia miatt jöttem vissza.

Teljes összeomlás következett. Akkor kezdtem fordítani. Az Országos Fordítóirodánál kezdtem dolgozni, mert ők kapták meg a parlamenti jegyzőkönyvek készítését. Ez rövid ideig tartott, viszont megkérdeztem tőlük, hogy fordításokat nem kaphatnék-e. Bátor dolog volt a részemről, mert fogalmam sem volt, mibe vágok bele, de végül a finn szakfordításokba egész jól bedolgoztam magam.

Tehát így kezdődött a fordítás, és nagyon sokáig csak szakfordítással foglalkoztam. Közben levelezőn elvégeztem az angol szakot is. 2000-ben diplomáztam. Ez a Miskolci Egyetem budapesti kihelyezett tagozata volt, ahol volt féléves műfordító kurzus is. Sohár Anikó tartotta.

Rettenetesen élveztem, olyannyira, hogy elkezdtem maszek órákra járni Anikóhoz. Nem gondoltam komolyan, hogy műfordító leszek, viszont rengeteget tanultam tőle. Rájöttem, hogy a műfordítás teljesen más, mint a szakfordítás, és annak ellenére, hogy ez alapvetően angol szak volt, az itt tanultakat később a finn fordításoknál is nagyon jól tudtam alkalmazni.

Ha jól emlékszem, 2000 elején egy véletlen ismeretség folytán Szombathelyen, az akkor még önálló Berzsenyi Dániel Főiskola angol tanszékén kezdtem tanítani. Közben Veszprémben elindult a magyar szak, és itt vált valóra életem egyik álma: a magyar nyelvtudományi tanszéken kezdhettem tanítani finnugrisztikai, nyelvtörténeti és leíró nyelvészeti tárgyakat.

Sajnos azonban én nem tudok sokáig egy helyben ülni, ezért 2007-ben megpályáztam egy vendégoktatói állást Pozsonyban. 4 évig taníthattam ott vendégoktatóként magyar nyelvészeti tárgyakat.

Hazatérve a Nyelvtudományi Intézetbe kerültem a szótári osztályra, de közben jött egy lehetőség, részt vehettem egy finngurisztikai témájú OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogram) pályázaton. Örömmel mentem át oda. Igaz, hogy csak félállásom volt, de megint finnugrisztikával foglalkozhattam.

Ebből megélni viszont nem nagyon lehetett, így amikor kiírtak egy belgrádi lektori állást, akkor megpályáztam és megkaptam. Most pedig már a második vendégoktatói ciklusomat töltöm Belgrádban.

- Mikor fordult komolyra a műfordítás?

- Egy ismerősön keresztül üzentem az Animus Kiadónak, hogy ha netán a skandináv krimik sorozatban finnt is szeretnének kiadni, akkor szívesen elvállalom.

A kiadó akkori igazgatója, Balázs István udvariasan, kedvesen, de mégis, némi távolságtartással azt mondta, hogy jó, kipróbálnak. Viszont amikor meghallotta, hogy több mint húsz éve fordítok szakszövegeket, akkor mégsem kért próbafordítást, hanem amikor megjelent a profiljukban az első finn krimi, egyenesen nekem adta.

Nem mondom, hogy könnyű dolog volt. Az első tíz oldalt ki kellett dobni. Nagyon működött bennem a szakfordító: mindennek pontosan úgy és ott kell lenni. De a műfordítás nem így működik. A műfordítónak sok tekintetben nagyobb szabadsága van, mint a szakfordítónak, más szempontból viszont sokkal kötöttebb a dolga. Ezt nekem külön meg kellett tanulnom.

- Mondjuk el, mi volt ez a könyv.

- Matti Rönkä: A határjáró. Finoman szólva nem ez volt a legerősebb regény, amit fordíthattam életem során. Nem is volt sikere.

Az is igaz, hogy elkövettem néhány olyan hibát, amiről most már tudom, hogy nem szabad. Az olvasók nagy része nem ismeri a finn viszonyokat. Ráadásul a regény három országban játszódik: átmegyünk Oroszország finnek lakta részére, Karéliába, és Észtországba is. Bennem pedig megszólalt a népművelő, és mindent meg akartam magyarázni, ezért teleszórtam a könyvet lábjegyzetekkel. Na, ez az, ami tilos. Azóta nem is követtem el.

Mindenesetre összességében elégedettek voltak, mert ha finn regényről van szó, akkor azóta is engem keresnek.

- Sőt, most Zsoldos Péter-díjjal is elismerték a munkádat.

- Abszolút nem számítottam erre. A jelölésről egyáltalán nem tudtam, a shortlistről már igen. Én már attól is majd’ elájultam, és amikor jött az e-mail, hogy másnap lesz a díjkiosztó Zoomon, és én vagyok a nyertes, végképp teljesen odáig voltam.

- Mesélj kicsit a könyvről. Johanna Sinisalo: A Nap Magja című sci-fijéről van szó. Hogy talált rád a feladat?

- A Galaktika keresett finnes műfordítót, én pedig jelentkeztem. Kicsit féltem, mert őszintén szólva a sci-fi és a fantasy nem igazán az én műfajom. A kis, zöld marslakók és a zombik világa meglehetősen távol áll tőlem.

De miután kicsit belenéztem, hogy pontosan miről is van szó, nagy örömmel vágtam bele. Sinisalo egyik regénye egyébként Finlandia-díjas is lett, ami a legnagyobb finn irodalmi elismerés. A kritikusok szerint A Nap Magja a másik legjobb könyve.

Műfajilag azt mondanám rá, hogy disztópia. Formálisan a 2010-es évek Finnországában járunk, de ez a Finnország köszönőviszonyban sincs a valósággal. Úgynevezett euszisztokrácia. Ezt részletesen meg is magyarázza a könyv. Én úgy fordítottam, hogy „jólléti” (sic!) társadalom. Minden kormányzati kontroll alatt áll. A legfontosabb, hogy az emberek egészségesek legyenek, és jól legyenek.

Sinisalónak szokása, hogy felkap egy-egy divatos teóriát, és elviszi ezeket a végletekig. Bemutatja, mi lesz, ha megvalósulnak. Ebben a könyvben két ilyen teóriát láthatunk.

Az egyik az egészségtudatos életmód. Sinisalo Finnországában szigorúan tilos az alkohol, a dohány, nincs mobiltelefon, nincs számítógép, mert ezek mind ártalmasak lehetnek az egészségre. Vörös húst csak orvosi ajánlásra lehet kapni, vagy csillagászati áron. Tilos a csokoládé, a cukor, kávé, tea. Ami azért is érdekes, mert tudjuk, hogy a finnek a világ legnagyobb kávéfogyasztói.

A másik teória, hogy a nő helye a fakanál mellett van. Nevelje a gyerekeket, és mindenben álljon a férfi rendelkezésére.

Tehát ez a két irányzat találkozik a könyvben. Illetve van még egy fontos momentum, és a cím is erre utal: tilos a chili. Ez számít a legfőbb drognak, de persze hozzá lehet jutni. Az egyik főszereplő kapszaicinfüggő, a másik viszont chilidealer.

Tovább nem fejtegetném a cselekményt, hátha akad, aki elolvasná.

- Fordítói szempontból milyen finomságok voltak benne?

- Sinisalóra jellemző, hogy telerakja a könyveit áldokumentumokkal. Össze is szedtem néhány szövegtípust.

Alapjában véve a két főszereplő egyes szám első személyű elbeszélései viszik előre a cselekményt. A női főszereplő leveleket ír az eltűnt testvérének, aki után nyomoz. Ezekből tudjuk meg az előzményeket. Van rendőri kihallgatási jegyzőkönyv. Itt a rendőri bikkfanyelvet használja

Szerepel egy filmforgatókönyv, vannak iskolai dolgozatok, valamint a tanár ezekről írt értékelése. A dolgozatok szándékosan primitív módon vannak megírva. Ez is kihívás a fordítónak, hogy a helyesírási és nyelvtani hibákat miként ülteti át.

Akadnak szótári szócikkek – ehhez jól jött a szótári osztályon szerzett gyakorlatom –, lexikonszócikkek, tudományos cikkek főleg etológia és történelem témában. Az etológia kapcsán külön utána kellett néznem egy Dmitrij Beljajev nevű orosz kutató rókakísérletének, amit Novoszibirkszben végzett, mert hogy erre alapozva történnek további kísérletek a képzeletbeli Finnországban.

Újsághírek, újságcikkek. Megint más nyelvezet. Reklámok. Gyerekmese. Van mezőgazdasági fejtegetés a chilitermesztés módszereiről. Törvényszöveg, vizsgaszabályzat, sámán transzba esésének tudományos leírása. Egy finn népdalt is le kellett fordítani versbe szedve.

A finn himnusz is szerepel a regényben. Ezt nem kellett lefordítanom, mert létezik belőle teljes magyar fordítás. A finn himnusz érdekessége, hogy egy hosszabb költemény részlete, ami svédül íródott, és csak később fordították finnre.

Tudni kell, hogy a finnországi svédek identitásukat tekintve nagy finn hazafiak. A finnországi svéd irodalom nem a svéd, hanem a finn irodalom része. Nekünk nagyon furcsa lenne elképzelni, hogy Sütő András mondjuk a román irodalom része és nem a magyaré. Skandináviában ez kicsit másképp van.

Van a regényben egy szándékosan primitíven megírt szerelmes novella, illetve annak egy részlete. Vannak tudományos értekezések a nők szerepéről és helyzetéről. Hivatalos útmutató a férfiaknak arról, hogyan kell bánni a nőkkel, különösen, ha már össze is költöznek.

Mindezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy gyakorlatilag minden fejezet más típusú szöveg. Más regisztert, más stílust kell elővenni hozzá. Úgyhogy fordítás közben, amikor egy fejezet végére értem – és lehet, hogy ez csak két mondat volt – fel kellett állnom kicsit kitisztítani a fejemet, mert jött valami teljesen más.

De pontosan emiatt élveztem! És még valami, ami fordítói kihívást jelentett: a sok nyelvi játék, amiről tudjuk, hogy nagyon nehéz átültetni egyik nyelvről a másikra.

Mondok egy példát. A nők egyik csoportja egy H. G. Wells novella – Az időgép – alapján lett elnevezve. Ott van egy olyan embercsoport, akit Wells úgy hív, eloik. Ők a szimpatikusak, a nem szimpatikus nép pedig a morlock. Az eloi szót Sinisalo nagyon furcsán ragozza finnül, teljesen más típusú ragozást kap, mint normálisan kellene. Ezzel én magyarul nem tudtam mit kezdeni. Nem találtam olyan magyar ragozást, ami furcsa, de szabályos.

Van viszont ennek a csoportnak másik neve. Finnül feminainen, amiből a nainen nőt jelent. Adta magát a magyar fordításban, hogy feminő lett. Ezzel már tudtam játszani, a „nő” szót úgy ragoztam, mint a kő szót, v-tövűként. Úgyhogy ennek a többes száma „feminövek” lett.

Volt még nem egy érdekes szójáték, de szerencsére a finn sok tekintetben hasonlít a magyarra. Ugyanúgy lehet a képzőkkel és a szóösszetételekkel játszani mindkét nyelvben.

Örülnék, ha Sinisalo népszerűbbé válna Magyarországon. Eszméletlen jó könyveket írt. Egyébként ezután már lefordítottam egy másik regényét is (Iron Sky: Támad a Hold), szintén a Galaktikának, ez 2020-ben jelent meg. Sokan fantasy szerzőnek tartják, de az a két könyve, amit én fordítottam, inkább disztópia. Az, hogy Finlandia-díjat is nyert, jelzi, hogy itt nem ponyvairodalomról van szó. Nagyon is komoly szépirodalomról van szó.

- Van-e valami álom mű a fordítói bakancslistádon?

- Egy művet nagyon szeretnék lefordítani finnről. Arto Paasilinna Auta armias (Uram, segíts) című könyve. Még a 80-as években íródott. 100 millió évvel a teremtés után Isten elfárad, és alkotói szabadságra akar menni. De kell valaki, aki helyettesíti, viszont az ő fő tisztviselői, Szent Péter és Gábriel arkangyal nem vállalják, mert tudják, milyen macerával jár. Ezért aztán az emberek között keresnek helyettest.

Végül egy Birger Ryynänen nevű, Helsinkiben élő toronydaru-kezelőben találják meg a tökéletes helyettest. Isten betanítja, felruházza isteni készségekkel, képességekkel, jogokkal, majd eltűnik egy másik univerzumban, Birger Ryynänen pedig megkezdi az uralkodását. Csakhogy a barátnője gyereket vár, és a gyermek éppen akkor születne meg, miközben apuka épp isten. Adja magát ez a kérdés: ha Birger Ryynänen isten, akkor a gyereke kicsoda, és például milyen viszonyban van Jézussal?

Egy eszeveszett paródia, fergeteges humorral, görbe tükör a társadalomnak Hozzátenném, hogy a finn evangélikus egyház véleményétől a szerző tartott némileg, de kifejezetten pozitív visszajelzéseket kapott egyházi körökből is, hogy emberközeli módon mutatta be a bibliai személyeket.

- Min dolgozol most?

- Juhani Karila: Pienen hauen pyydystys; magyarul még csak munkacíme van, Kiscsukafogás, ami az eredeti szó szerinti fordítása, de szerintem nem ez lesz a végső megoldás.

 

 

 

Műfordítóportrék

 

Ha nem is karanténban, de beszorulva éltünk már egy ideje, mikor Zolival összecsörögtünk egy videóhívásra. A Pázmány posztgraduális műfordítóképzésén ismertük meg egymást, ahol ő kitűnt kivételes kreativitásával és sokoldalúságával, én meg ámultam, hogy lehet valaki ilyen fiatalon ilyen tájékozott. Azóta már oktatóként is az egyetem csapatát erősíti, így nem volt egyszerű olyan időpontot találni amikor nem ülünk nyakig feladatok közt, és mindketten nyugodt helyen vagyunk, ahol megfelelő az internet sávszélessége is. Amikor viszont sikerült, annyi tervről, elképzelésről és tennivalóról esett szó, hogy a kérdések egy részére most is csak írásban kaptam választ valamikor hetekkel azután, hogy hetekkel a beszélgetés után elküldtem őket. És már hetek óta készülök közzétenni a portrét, de mindig van valami, ami elsodor. Most viszont, hogy hétfőtől újra belecsapunk az online oktatásba (itthon három gyerekkel), nem halogathatom tovább. Itt az ideje, hogy a szélesebb fordítóközösség is megismerkedjen ezzel a sokra hivatott ifjú kollégával.

---

 

Ha azt mondom, Tetrisz, te azt mondod... 

 

Vendégbejegyzés Hornyák Tímeától.

---

Tapasztalataim a Hungarovox műfordítóképzésén

Már majdnem két éve, hogy elvégeztem a Hungarovox Oktatási Stúdió műfordító tanfolyamát, a 2018-as őszi csoportban.

Azóta megjelent két regény, amiben az én nevem szerepel fordítóként, erre nagyon büszke vagyok. Ráadásul egy barátnőmmel-kollégámmal nemrég fejeztük be egy közgazdasági szakkönyv fordítását, ami majd később kerül kiadásra. Most pedig az utolsó simításokat végzem egy borászati honlap fordításán, közben egy újabb regény vár éppen a sorára. Az elmúlt másfél év termése, így visszatekintve, számomra is megdöbbentő. Mindez nem történik meg velem, ha azon a szeptemberi kedd délutánon nem ülök be az első órára.

A Hungarovox tanfolyamát sajnos nem tudom összehasonlítani más kurzusokkal, hiszen jómagam nem tanultam máshol műfordítást. Így csak a saját élményeimet tudom leírni.

A tananyag

Az órákon a gyakorlatokra helyeztük a hangsúlyt. Az elméleti rész általában a szövegek elemzésénél került elő, így nem éreztük száraznak. Hétről hétre új házi feladatokat kaptunk, amelyeket a következő alkalom előtt már lefordítva kellett átküldenünk ellenőrzésre. Majd ezeket közösen kielemeztük.

A fordítandó szövegek változatosak voltak: a klasszikus szövegek mellett foglalkoztunk drámával, forgatókönyvvel, kortárs novellával, politikai szöveggel, szórakoztató irodalommal. Ezekről mindig kaptunk egy kis útmutatást, hogyan fogjunk hozzá, majd a következő alkalommal megnéztük a tipikus hibák mellett a legszebb megoldásokat is.

Ez a módszer egyszerre hasznos és félelmetes is. Hiszen az én szövegem is górcső alá került! Egymás szövegeit vizsgálva rengeteget tanultunk a hibáinkból, de soha nem kinevetve a másikat, hanem segítve a javításban. Mellette pedig láttuk egymás kreatív, bámulatos megoldásait is, amelyek szintén előrelendítették a fejlődésünket. Egy-két csoporttársam szenzációs megoldásokat rázott ki a kisujjából, elképesztő tehetségük volt a szakmához.

Az oktatók

Csantavéri Júlia és Kálmán Judit felváltva tartották az órákat. Mindketten nagy tapasztalattal és tudással rendelkeznek, mellette rendkívül segítőkészek, és egyben kritikusak is. Természetesen csak a hallgatók érdekében, hiszen akkor tudunk fejlődni, ha kijavítjuk a hibáinkat.

A félév alatt vendégelőadók is megtiszteltek minket, kicsit kitekintve a fordítás zárt világából. Kaiser László a könyvkiadás rejtelmeibe vezetett be minket, Dr. Tátrai Szilárd pedig nyelvészként világított rá a fordítás problémáira.

A csoport

Rendkívül vegyes, 7-8 fős csoport állt össze. Volt, aki a multi világát elhagyva éppen új utat keresett, volt közöttünk érettségi után műfordítónak készülő fiatal, de gyakorló fordító is vette a fáradságot, és eljött, mert fejlődni akart. Vegyes kis társaság voltunk, de mindig tudtunk egymástól tanulni valamit. Ezért is érdemes csoportban készülni erre a feladatra, és nem magányos farkasként.

A tanfolyam végén a vizsgafeladat egy saját magunk által kiválasztott szöveg fordítása volt, melyet a Hungarovox Kiadó meg is jelentetett egy antológiában. Ez fontos szempont lehet a tanfolyam kiválasztásánál, hiszen egy fordítónál (is) a legfontosabb, hogy minél több helyen megjelenjen a neve.

Miért mentem el a tanfolyamra?

Prózai oka volt: bosszantott, hogy sokszor angolból magyarra fordított film, könyv közben ahogy hirtelen visszafordítottam fejben angolra, sokkal viccesebb volt. Meg hát ott volt az a rengeteg félrefordítás. Hát nem igaz, hogy nem lehet a fordításokat jól csinálni! Majd megfogant bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha én lennék az, aki ezt jól csinálja. Kerestem egy tanfolyamot, elvégeztem, és most már én is fordítok. De itt az ideje, hogy bevalljam: mint oly sok mindent, a fordítást is sokkal könnyebb kívülről kritizálni, mint egyébként nagyon jól csinálni. Átkerültem másik oldalra, jöttem, láttam, és nem igazán győztem. Jelentem, kutya nehéz dolga van a fordítónak, minden tiszteletem és elismerésem a kollégáim felé, mert megérdemlik!

Műfordítóportrék

Svédcsavar és Korán kelés

A 2000-es évek elején skandináv körútra mentünk a férjemmel. Malmőben elfogott egy furcsa érzés. Olyan volt, mintha hazaértem volna. Még ugyanazon a nyáron eltöltöttünk két hetet Yorkban, amit 866-ban vikingek foglaltak el, és ennek millió nyoma van a városban, én pedig Leslie L. Lawrence A megfojtott viking mocsara című könyvét vittem magammal az útra. Akkor és ott számomra egyértelművé vált, hogy előző életemben a vikingekkel érkezhettem a Brit-szigetekre, más magyarázata nem lehet ennek a mély vonzódásnak a britek felé, és a svéd "édes otthon" érzésnek. Bár lehet, hogy az az ikeás bútoraink miatt van...

---

Péter, te hogyan kerültél kapcsolatba az angol nyelvvel és hogyan jött képbe a svéd?

Az angol korán jött, negyedikes koromban – 1982-ben - külszolgálat miatt Bagdadba költöztünk a családommal, és négy évig egy nemzetközi iskolába jártam, ahol az angol volt az oktatás nyelve. Érdekes így nyelvet tanulni, az embert bedobják egy idegen nyelvű közegbe, az első napon nem ért semmit, a második napon se nagyon, de a harmadikon a matematikai alapműveletek nevei már helyükre kerülnek, négy év elteltével meg folyékonyan beszél és regényeket olvas. Az iskola jellegéből adódóan az osztály negyede-harmada mindig teljesen kezdő volt, így a helyzet nem okozott feszültséget, sok támogatást kaptunk.

A svéd tudásom meg a másik véglet, harmincévesen kezdtem tanulni, akkor már teljesen tudatosan azért, hogy műfordítóként legyen egy olyan nyelvem is, amiből nem fordítanak nagyon sokan, de szem előtt van annyira Magyarországon, hogy azért akadjon munka. Egyébként ez a számítás bejött, ha valaki svéd fordítót keres, sokkal nagyobb eséllyel talál meg, mint az, aki angolt.

Mi volt az első műfordítói munkád?

George Orwelltől a Légszomj, az Európa adta ki. Még gimnazista koromban olvastam angolul, és nagyon szerettem. És aztán szűk tíz évvel később, amikor kitaláltam, hogy szeretnék regényeket fordítani, megkaptam azt a szokásos tippet, hogy ajánljak valamit én magam fordításra, írjak szinopszist és próbafordítást, és küldjem el egy szerkesztőnek. Arra gondoltam, ha egy akkora nagyágyút javaslok, mint Orwell, akkor jobb esélyem van, mint ha egy Magyarországon ismeretlen szerzővel rukkolnék elő. Így utólag persze naiv gondolat volt, hogy az Európa szerkesztői nem tudtak a még lefordítatlan Orwellekről, és nekem kellett felhívnom rá a figyelmüket, de arra jó volt, hogy amikor aztán három évvel később sor került náluk a könyvre, akkor megkerestek. Ezen a ponton szokták megkérdezni, hogy „de volt valami ismeretség?”. Igen, volt.

Bocsi, de ez magas labda. Milyen ismeretség volt?

Az első munkahelyemre egyszerre álltam be a kiadó akkori igazgatójának a fiával, és az egész úgy derült ki, hogy éppen fordított az Európának egy közgazdaságtan témájú könyvet. Ő látott el tanácsokkal, és ő – illetve az apja - segített, hogy miután bedobtam a kis pakkot a kiadó levelesládájába, jó kezekbe kerüljön – és talán, hogy pozitív részrehajlással kezeljék, de ezt már nem tudom.

Ma mennyire számít, mennyire kell ismeretség, hogy valaki kiadónak kezdhessen fordítani?

Nincs tapasztalatom, hiszen én nem ma kezdek, de gyanítom, hogy erős tényező. Nem is feltétlenül az olyan családi, baráti ismeretség, mint amilyen nekem volt, hanem szakmai. Egyszer még viszonylag kezdő – mondjuk ötkötetes – koromban egy szakmai beszélgetés után, ahol én csak nézőként vettem részt, odamentem a Magvető akkori főszerkesztőjéhez, és előadtam, hogy ki vagyok, és mondtam, szívesen dolgoznék a Magvetőnek is. Mondta, hogy írjam le egy A4-es lapon, mit csináltam eddig, küldjem el neki, ő majd kinyomtatja, berakja egy mappába, és soha többé nem fog a kezébe kerülni, mert nem így talál fordítókat. Bármilyen nyelvre van x db bevált neve, azokat keresi, és ha egyik sem ér rá, akkor őket kéri, hogy ajánljanak mást. Tehát az ismeretség akkor is sokat számít, ha nem az első munkáját keresi az ember, de persze egy idő után ez automatikussá válik, hiszen minden fordításnál az ember szerkesztővel dolgozik, a szerkesztők vándorolnak a kiadók között, beszélnek egymással, terjed a fordító híre.

Hogy nézne ki a „Péter fordít” című kép? (Festmény lenne? Fotó? Keresztszemes hímzés? Mi lenne rajta?)

Fotó. Egy nagyon kupis íróasztal a nappali sarkában, rajta laptop, de rendes, nagy billentyűzet van rádugva. Könyv viszont nem lenne a fotón, képernyőről fordítok, és netes szótárt használok.

A kollégák közül általában te vagy az, aki a legfrappánsabb és legviccesebb megoldásokat dobja be egy-egy lehetetlen szóvicc fordítása kapcsán. Mennyire meghatározó eleme a humor a munkáidnak?

Szeretek szóviccekre megoldásokat keresni. Olyan, mint egy rejtvény. Mondjuk keresni kell két szót, az egyiknek a paradicsomtermesztéshez legyen köze, a másiknak az ingatlanjoghoz, de kellően közel legyenek egymáshoz ahhoz, hogy valami áthallást lehessen előidézni. Jó móka. Én magam viszonylag kevés humoros könyvet fordítok, de persze bármilyen regényben, krimiben előfordulhat, hogy az egyik szereplő szájába adnak valami nyelvi szellemességet, kétértelmű megjegyzést. Leginkább a Montecore című regény fordítása közben élhettem ki magamat, az gyakorlatilag nyelvi humorral van megírva, mert az egyik narrátor észak-afrikai bevándorló, aki nagyon sajátosan használja a svéd nyelvet, teletűzdeli nemzetközi kifejezésekkel, franciából tükörfordít bizonyos szavakat, és magára a svéd nyelvre, a nyelvtanulásra is sokat reflektál, például a zenei hangsúly okozta félreértésekre, és ezt kellett magyarul élvezhetően visszaadni. Ebben kellett a szereplők olyan megállapításait magyarítanom, hogy a svéd nyelv alapjában iszlamofób, vegyük például azt a kifejezést, hogy „Korán kelés”.

A wikipedia szerkesztői felületén azt írod magadról: Kenyerem informatikusként keresem, és műfordítóként pusztítom. Véletlenek sorozata, vagy tudatos döntés, hogy műfordító lettél?

Régi bejegyzés, egy ideje már nem vagyok aktív informatikus. Véletlenekkel indult. Gimnazista koromban matek tagozatos voltam, matekból, fizikából OKTV-ztem, kézenfekvő döntés volt, hogy műszaki pályára menjek. De már a műszaki egyetemen hiányzott az életnek a másik oldala, nevezzük bölcsészetnek. Az Eötvös Collegium nem volt messze a Műegyetemtől, és egy angol szakos barátom felvetette, hogy tartsak vele Géher István esti irodalom szemináriumára. Nem hivatalosan. Azt hiszem, abban a félévben éppen XIX. századi amerikai novellákról volt szó. Erre rákaptam, minden félévben mentem Géhert hallgatni, és így bukkantam rá egyszer csak a műfordító szemináriumra. Meg lettem delejezve. Onnantól minden félévben a műfordító szemináriumra jártam, nem is tudom megmondani, hány féléven keresztül. A műszakin már lediplomáztam, informatikai tanácsadóként dolgoztam, de még mindig jártam Géher István műfordító szemináriumára. Öt éven át voltam yuppie egy multinál, egyébként az itt megismert svéd kollégáknak nem kis részük volt a későbbi választásomban, utána úgy döntöttem, csökkentem az informatikával töltött óráim számát, és elindulok ezen az úton, úgyhogy harmincévesen megint egyetemi diák lettem, ezúttal angol-skandinavisztika szakon. De bő tíz éven át kettős életet éltem, ebből a korszakból származik a wikipediás idézet.

Géher István műfordító szemináriuma legendás. Hogy zajlottak ezek az órák?

Minden órára két önkéntes készült. Az egyik lefordított valamit, és még időben eljuttatta a másiknak, hogy opponálja. Az óra elején a fordító felolvasta a fordítást, az opponens felvázolta, hogy mikkel volt problémája, és utána jött a lényeg. Elkezdtünk mondatról mondatra haladni, és a résztvevők együtt ízekre szedték a szöveget. Jó ide az a szó? Nem lenne jobb az a másik? Itt egy melléknév kimaradt. Igen, de a magyar főnév azt a jelentést jobban hordozza, mint az angol. És ha megfordítjuk a szórendet, nem jobb? A prozódia jobb, de kevésbé egyértelmű, kire vonatkozik a névmás. Nehéz elmagyarázni, hogy mi ebben a varázslat, de aki tudja, az tudja.

Szoktál-e együttműködést kezdeményezni a szerzőkkel, vagy magányos farkasként igyekszel megoldani a problémás pontokat a fordítás során?

Többnyire magányosan, de volt már, hogy megkerestem a szerzőt egy-egy kérdéssel. Egyszer fordítottam egy amerikai kémregényt, és az egyik jelenetben a szereplők ülnek egy afrikai táborban az alkonyban, és hallgatják a bőgőmajmokat. A bőgőmajom újvilági fajta, Afrikában nem őshonos, de ettől persze még nem teljes képtelenség, lehetnek egy közeli állatkertben is. Erre rákérdeztem. A szerző nagyon lelkes levélben megköszönte, hogy felhívtam erre a figyelmét, írta, hogy változtassam meg. És arra gondoltam, ha ennyire méltányolja, akkor megírom neki az összes többi hibát, amiket saját hatáskörben javítottam (például, hogy Mária Terézia és II. József nem házastársak voltak). Erre már nem válaszolt.

Olyan is volt, hogy egy dokumentumregényben kiderült, az egyik svéd politikusnak diákkorában Lunnetarzan volt a beceneve. Nem tudtam megfejteni, mire utalhat. Kérdeztem a szerzőt, nem kaptam választ, így megtippeltem a politikus jellemvonásai alapján. Aztán amikor a könyvbemutató kapcsán találkoztam a szerzővel, rákérdeztem, mi ez a Lunnetarzan. Azt mondta, fogalma sincs, az illető anyja mondta neki, ő meg leírta.

Legutóbb Dan Brown különleges gyermekkönyvét, a Vad szimfóniát ültetted magyarra. Az ember azt gondolná, hogy aki Shakespeare szonettjeinek átdolgozásával díjat nyer, az néhány gyerekverset könnyedén kiráz a kisujjából. Csakhogy én fordítottam gyerekregényt, és volt olyan pillanat, mikor kínomban inkább a LXXI. szonett fordításán molyolgattam, míg megjött az ihlet a beszélő nevekhez, meg a tízéveseknek szóló nyelvi leleményekhez. Nálad hogy zajlott a folyamat?

A Hogyne szeretnélek című kötetben valóban átdolgozások vannak, az egy könnyebb műfaj, mint a fordítás, mert kevésbé köti gúzsba az embert az eredeti vers tartalma. Dan Brown gyerekverseit fordítani kellett, és azt gondolom, a nagyobb kötöttség ellensúlyozta azt, hogy maga a szöveg egyszerűbb. De a folyamat mindkét esetben hasonló volt. Kiválasztottam egy verset, nagyjából megtanultam, és utána úton útfélen, kutyasétáltatás, bevásárlás, fürdőszobai aktivitások közben keresgéltem a magyar rímeket, sorokat. És amikor már bő háromnegyede megvolt, akkor begépeltem, és a maradékot még a helyére kalapáltam. Tulajdonképpen minimális időt vett el a prózafordításomtól, párhuzamosan tudtam végezni.

És igen, az angol gyerekvers is csalóka. A szöveg egyszerű, a megértéshez semmi erőfeszítés nem kell, de angolul sokkal könnyebb rímelni a ragozás hiánya miatt, mint magyarul. Angolul szinte bármilyen sorral indulhatok, fogok rá találni rímelő sort. Mondj egy állatot!

Vidra.

Na, akkor mondjuk kezdjük azzal, hogy The otter’s coat is very thick. Keresek így rímszótárt, beírom, hogy thick, jönnek a találatok, chick, click, hick, sick, stick, pick stb. Biztos lesz olyan, amivel tudom folytatni. That is why he’s never sick. Lefordítani rímelve ugyanezt már tovább tartana.

A Vad szimfóniának külön érdekessége, hogy a zenét is Dan Brown szerezte hozzá, és a magyar grafikus, Bátori Zsuzsanna (Susan Batori) illusztrálta. Brown azt nyilatkozta róla a Nők lapjának, hogy egyértelműen őt akarta, mert Susan állatainak személyiségük van, és úgy érezte, hogy egy másik médiumon keresztül ugyanazt fejezi ki, amint ő. A fordításnál mennyiben jelentett segítséget vagy kötöttséget ez a zene-szöveg-illusztráció összhang?

A zene nem befolyásolt, az illusztráció néha igen. Versfordításnál ugyebár néha muszáj csalnunk a tartalommal, ha ugyanannyi soron, soronként nagyjából ugyanannyi szótagban rímelve akarjuk visszaadni a verset, akkor előfordul, hogy ez-az áldozatul esik, vagy bejön valami, ami az eredetiben nincs. De például a kengurus vers illusztrációjánál az egyik kenguru párnával a kezében, lehunyt szemmel ugrál, ha a szövegben erre nem utal semmi, akkor az olvasó nem tudja mire vélni a képet. Tehát az biztos volt, hogy az alvásnak benne kell lennie a versben. Másfelől a bevezető verset, amelyben az egér karmester, Cin művész úr invitálja kalandra az olvasókat, én úgy zártam, hogy „kezdhetjük, várd meg míg intek”. Az eredeti versben intésről szó sincs, de a rajzon az egér a magasba emeli a pálcát, és így jó az összhang a magyar szöveg és az illusztráció között.

Említetted korábban, hogy egy kis fordítói csemege várt a könyv végén. Mi volt az?

A végén van egy kódfejtés, a megoldás egy mondat. De a kód jellegéből adódóan fontos volt, hogy a mondat pont 25 betűből álljon, és nem tudtam használni a teljes magyar magánhangzókészletet, csak azokat, amelyek az angol ábécében is benne vannak. Ez így egy nagyon sajátos megkötés, amivel még versfordításban sem találkozik az ember: fordíts le egy mondatot, betűre olyan hosszú legyen, mint ez eredeti, és csak a,e,i,u,o magánhangzók lehetnek benne. Megoldottam, de ha valaki megfejti, és furcsállja benne a szóválasztást, ez a magyarázat.

És ha már a zenét is említettük, neked csend vagy zene kell munka közben?

Nem hallgatok semmit, de nem is vagyok az a típus, aki mellett lábujjhegyen kell járkálni, ha fordít. Mint említettem, a nappali egy szegletében dolgozom, volt már, hogy tőlem karnyújtásnyira Just Dance parti zajlott.

Egy darabig az én munkaállomásom is a nappali csücskében volt, pont, mikor a gyerekregényt fordítottam, és időnként oda is szóltam a mellettem Xboxozó csimotáknak, hogy ezt vagy azt hogy mondják, vagy amazt értik-e, tetszik-e nekik. Te mennyire vonod be a környezeted? Merítesz a személyes szóhasználatukból?

Nekem még nem volt olyan munkám, amiben le kellett volna írnom, hogy „nagyon para”, vagy „adom”. Fordítottam már ifjúságit, de akkor még a gyerekeim voltak fiatalabbak a célközönségnél. Úgyhogy nem, ez így nem merült fel. Ha meg felnőtteknek szóló könyvben szólal meg esetleg egy tizenéves kicsit argósabban, akkor a saját emlékeimből merítek.

Mi az első dolog, amit megteszel, mikor belekezdesz egy új fordításba?

Megvizsgálom a könyv szerkezetét. Hány rész, hány fejezet, melyik rész milyen hosszú. És akkor nagyjából tudom, hogy mikor meddig kell elérnem, valahogy ez kézzelfoghatóbb, mint a „napi 7 oldal”.

Mit csinálsz, ha már teljesen lefáradtál, de még mindig hátravan három oldal a napi penzumból?

Abbahagyom. Majd behozom a hétvégén. Vagy egy pihentebb napon. Fáradt aggyal ezt nem lehet csinálni, ha az ember erőlteti, később többet kell javítgatni.

Előfordult már, hogy visszautasítottál egy felkérést?

Csak kapacitáshiány miatt. Ha először keres meg egy kiadó, akkor ha a könyv nem is hoz lázba, úgy gondolom, hogy későbbi ajtókat nyithat meg, ha meg már ismerősként keresnek, akkor illetlenségnek tűnik. De nem is nagyon volt olyan, amit ellenérzésekkel vállaltam volna el. Akadtak, amiket biztos nem vennék a kezembe egy könyvesboltban, de fordítani azokat is öröm. Illetve egy kiadó volt, ahol néhány év közös munka után megkérdeztem, nem éreznek-e késztetést emelni az ívdíjon, mert szerintem már az erkölcstelenséget súrolta, amit fizettek. De nem éreztek, és azóta velük nincs kapcsolat.

Ha szabadon választhatnál, kinek a művét fordítanád le mindenképpen és miért?

Régebben volt néhány ilyen kiszemelt trófeám, de aztán lefordították mások, és annyira lehangolóan visszhangtalanok maradtak a könyvek, hogy most már ilyen ábrándjaim nincsenek. Inkább szélesíteném a palettát, szívesen fordítanék színpadra, szívesen fordítanék angolra.

Ezekben a pillanatokban zajlik épp az egyik legkedvesebb szerzőm, Anne Goodwin novelláskötetének bemutatója a Facebookon. Anne Four Hail Marys című novellája, mely szerepel a most megjelent Becoming Someone című kötetben, volt az egyik első munkám, mely ide a blogra kikerült, és azóta a műfordítóképzésen át is dolgoztam. Ha ma futnék neki, bizonyára kicsit másként fordítanám, de álljon itt a legutolsó verzió, mely reméljük egyszer magyarul is megjelenik  majd printben.

Kép forrása: https://annegoodwin.weebly.com

Itt meghallgathatjátok az elejét a szerző felolvasásában.

 

Anne Goodwin: Négy Üdvözlégy

 

Mary a Saint Michael’s Road új szendvics bárja felé tart, magában épp tételesen összeveti a curry-s csirkés előnyeit a majonézes tonhalaséval, mikor meglátja az utca végén felé baktató Grahamet. Legalábbis, mintha ő lenne, ilyen messziről nem lehet biztos benne, de hát ki más viseli még így kiengedve gyérülő, vállig érő, ősz haját? Úgy tűnik, nem vette észre Mary-t – valószínűleg Rolling Stonest hallgat az mp3-lejátszóján, és olyankor megáll vele az idő –, de Mary-nek esze ágában sincs megvárni, míg ez kiderül. Marad egy röpke pillanata, hogy kitérjen és a templomkertben keressen menedéket.

Most viszont, hogy már ott van, elveszettnek érzi magát. Nevetségesnek. A besüppedt sírkövek közt nincs hol elrejtőzni és, ha netán Graham rajtakapná, hogy ott lapít, meglehetősen nyilvánvaló lenne, hogy épp őt próbálja elkerülni. Anélkül, hogy végiggondolná, megindul a gyalogúton a bejárat felé és lenyomja a nyikorgó kilincset.

Csodák csodája, a templom nyitva van. Nehéz elképzelni, hogy hétköznap háromnegyed egykor vajon miféle szertartás folyhat, de a puszta tény, hogy folyik valami, majdhogynem elég ahhoz, hogy visszaadja hitét Istenben.

Mary beóvakodik. A levegőben nyirkos tömjénillat keveredik a spórolós hideggel. Három fa padsor áll szemben egy hármas oltárral, melyet egy ösztönösebb kor kőszobrai szegélyeznek. A homálynak alig több, mint egy állványra való mécses állja útját a jobboldali mellékoltár előtt, meg az a külvilágból kölcsönzött kósza fény, ami az ólomüvegen átszűrődve, pasztell színű, elmosódott árnyakat fest a kőpadlóra. Mary összehúzza magán a kabátot, ahogy lassan előre araszol.

A gyertyafényes oltártól pár sornyira térdel a maroknyi gyülekezet: asszonyok szentháromsága. Ősz hajuk hullámai olyanok, akár a habcsók. Miséző papnak nyoma sincs. Lehet, hogy az asszonyok a szertartás kezdetét várják. Mary becsusszan a középső padsor egyik padjába úgy hat sorral hátrébb, hogy figyeljen és velük várjon.

Nem térdel le. Már a pad is elég kényelmetlennek tűnik. A gyomra megkordul, így megígéri neki, hogy csak egy pillanatig marad. Csak addig, míg kiderül, mi történik. Csak addig, míg Graham biztos távolságba kerül.

Ajtó nyikordul. Tekintete követi a hangot a jobboldali falból kiálló faburkolatú fülkéig, egy nyilakkal átlőtt, félmeztelen szent ólomüveg képmása alatt. Egy nő lép ki, zöld, steppelt kabátban és elbiceg a középső padsor felé. Az egyik habcsók-hajú asszony feláll, hogy átvegye a helyét a fülkében.

Mary elmosolyodik. Az asszonyok nem arra várnak, hogy jöjjön valaki, és az oltártól vezesse a közös imádságot. Mindannyian a saját magánszertartásukra jöttek: szentgyónásra. Egy idős nő és egy pap, köztük mindössze egy elfátyolozott apácarács. Ez felfedi vétkeit, amaz feloldozza. Mary tudta értékelni ennek csábító varázsát.

De, jaj, az a gyötrelmes várakozás. Erre még jól emlékszik. Ahogy tétován csoszog előre a térdeplők mellett, miközben folyamatosan ismételgeti a bűnöket, amiket majd felvonultat a pap előtt, ha rá kerül a sor. Ahogy a szája megtelik egy egész hónapnyi vétség szörnyű lajstromának fanyar ízével. Az égető szégyenre, ahogy hangot ad nekik, még ha csak a szelíd Harrison atya előtt is, aki képes volt elsütni egy viccet a vasárnapi prédikációja közepén, annyira együtt érzett a gyerekekkel, akik becsülettel küzdöttek, hogy végig nyugton üljenek. A félelemre, hogy ezúttal még ő is túl súlyosnak ítéli majd a bűneit, visszazárja a köztük lévő elválasztórácsot majd közli, hogy Isten immár nem tud megbocsátani. Arra a szaggató rémületre, amit még mellette térdeplő legjobb barátjával sem tud megosztani.

A nő a steppelt kabátban elővesz egy mélyvörös gyöngyfüzért a zsebéből és letérdel néhány sorral Mary előtt. Jobb kezét a homlokától a mellkasához, onnan a bal, majd a jobb vállához emeli, végül leengedi. Mutató- és hüvelykujjával kitapint egy gyöngyöt miközben ajkai imája szavait formálják.

A rózsafüzér. Mary negyven istentelen évet felgombolyítva próbálja meg felidézni furcsa számtanát. Tíz Üdvözlégy, az elején és a végén egy Miatyánk és egy Dicsőség, ad ki egy tizedet. Öt tized egy olvasó. Egy titok jut egy tizedre. Fogalma sincs hány titok egy teljes rózsafüzér. Odáig sosem jutott.

Figyeli, ahogy az asszony finoman morzsolgatja a szentolvasóját. Elképzeli, hogy oda megy, letérdel mellé, megkocogtatja a vállát és odasúgja neki Mit kaptál?

Ahogy egymás mellett térdeltek, napszítta szőke hajukon fekete csipke mantillával, Mary oldalba bökte Bernadettet. „Mit kaptál?”

Folyton Bernadett végzett előbb. Neki mindig csak az az egy Miatyánk és néhány Dicsőség volt. Ezzel szemben Mary érezte büntetése súlyát. A lefüggönyözött elválasztó mögül Harrison atya azt dörögte: „És vezeklésként mondj el négy Üdvözlégyet.” Mindig ugyanaz: négy Üdvözlégy. ÜdvözlégyMáriaKegyelemmelteljesazÚrvanTeveledáldottvagyTeazasszonyokközöttésáldotta

TeméhednekgyümölcseJézus.AsszonyunkSzűzMáriaIstennekszentAnyjaimádkozzálérettünk

bűnösökértmostéshalálunkóráján. Ámen. Még ha úgy elhadarta, mint valami nyelvtörőt, akkor is egy örökkévalóságnak tűnt.

A nő a steppelt kabátban halad tovább a szemeken. Sok bűnért kell vezekelnie. Pedig ez az asszony a kényelmes kabátjában, kockás gyapjú szoknyájában és praktikus barna cipőjében olyan ártatlannak látszik. Olyan hétköznapinak.

Egykor a négy Üdvözlégy nyugtalanította. Eltűnődött, vajon mindez azért van-e mert egy Mary-től többet várnak. Isten anyjáról nevezték el, és egy kislány vagy nő ettől magasabbra nem juthat, míg Bernadett csak egy szent volt. De honnan tudta a pap, mikor az arcát nem is láthatta, hogy ő Mary?

Eltűnődött, mindez azért van-e mert a bűnei annyival szörnyűbbek, mint a barátnője bűnei. „Oldozz fel, Atyám, mert vétkeztem. Utoljára négy hete gyóntam, azóta ezeket a bűnöket követtem el. Veszekedtem, hazudtam, engedetlen voltam...”

Négy évtizeden keresztül, Mary beleborzong. Hónapról hónapra mindig ugyanazok a bűnök sorjáztak; hogy lehet, hogy sohasem kérdezték meg, miért?

– Na és? – kérdezte Bernie, amikor elmondta neki, mit tett. – A lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Emiatt ne emészd magad.

A steppelt kabátos nő keresztet vet és visszateszi a rózsafüzért a zsebébe. Fájdalmasan, lassan feláll.

Havonta egyszer, szombat délután, Bernadette-tel gyónni mentek. Mary minden egyes alkalommal attól félt, hogy Harrison atya majd azt mondja neki, Isten nem tud megbocsátani. Úgyhogy mikor vége lett, csodálatos érzés volt, hogy feloldozást nyert, hogy tisztára suvickolt lelkével kiléphetett a napfényre. Hogy elindulhasson elverni a zsebpénzét savanyú cukorkára és kandírozott ananászra, amit aztán a hintán befalhat. Hogy legyen néhány áldott órája, anélkül, hogy a veszekedés, a hazugság és az engedetlenség szégyenfoltja elhomályosítaná Isten szeretetének fényét.

A nő a steppelt kabátban kilép a padból. Térdet hajt, ismét keresztet vet, majd megfordul. Ráncai ellenére arca boldogan ragyog. Elbiceg Mary padja mellett a kijárat felé.

Mary az asszony üresen maradt helyét bámulja: a padot, a párnázott térdeplőt, a széthagyott énekeskönyveket. Az ürességet. Elképzeli, hogy a nő visszajön, karon fogja és átvezeti őt, hogy csatlakozzon a bocsánatra váró bűnösök sorához szent Sebestyén ólomüvegen felmagasztalt szenvedése alatt. A steppelt kabátos nő ott térdelne vele, bátorító közhelyekkel segítené őt át a várakozáson. Biztatná, hogy megváltás lesz, ha rászánja magát a gyónásra.

A kemény ülőkétől sajgó feneke visszarántja a valóságba. Hogyan is mondhatná el a papnak, hogy mit tett? Mindössze gyerekkori szavai vannak a gyónáshoz. Grahammal való botlása, ahogy Bernie utalt rá, felnőtt szókincset kíván. A hetedik parancsolat: Ne paráználkodjál. Beékelve a Ne ölj és a Ne lopj közé, az ő vétke jóval súlyosabb annál, mintsem hogy négy Üdvözléggyel el lehessen intézni.

–Szemet szemért –, mondta Bernie. – Most végre törlesztettél Nicknek.

–Ettől a dolog nem lett jobb – mondta Mary. Az, hogy férje nagyvonalúan értelmezi a házassági esküjét, még nem mentség az ő viselkedésére. Sovány vigasz, hogy Nick sincs abban a helyzetben, hogy elítélhesse. Mint ahogy nem adhatja meg neki a feloldozást sem, ami után úgy sóvárog. Ahogy ezeknek a papoknak – a mindenféle kétes viselkedésre kifogásul szolgáló szertartásaikkal – sem áll hatalmában, hogy enyhítsék a bűntudatát. Semmi értelme egy ember jóindulatára bízni magát. De valamire akkor is szüksége van. A bűne daganatként növekszik benne.

Az egyik habcsók-frizura előbukkan a fülkéből és elcsoszog a jobboldali mellékoltár felé. Az égő gyertyákkal teli állvány mellett, a falban lévő kis nyílásba bedob néhány érmét. Kivesz egy új gyertyát a fadobozból és reszkető kézzel meggyújtja a kanócot az egyik lángocska felett. Leteszi a fém tartó elejére és térdre ereszkedik az oltár előtt.

Bármit is gondol Bernie, Mary vétkezett. Ígéretet tett Nicknek és azt megszegte. Ugyanakkor nincs ember, akinek joga lenne elítélni, és nincs ember, akinek hatalmában állna feloldozni őt. Még Istennek sincs.

Elege van már abból, hogy ebédidőben állandóan Grahamet próbálja elkerülni. Szembe kell majd néznie vele, és meg kell mondania, hogy szigorúan csak egy alkalom volt. De ránézni is alig bír. James Bondos paplanhuzatának és a fürdőszoba polcon csöpögő aranyér kenőcsének még a gondolatától is undorodik.

Ha már egyszer megszegte a hetedik parancsolatot, akkor miért nem tudta valaki olyannal, aki tetszik is neki? Annyira hiábavaló, annyira felesleges volt az egész, mint egy fogyókúrát töményen cukros, csokoládé ízű édességgel felborítani, miközben ehette volna a hetven százalékos kakaótartalmú étcsokit is. Tengernyi megbánás egy aprócska kis élvezetért.

Mary térdre hull. A négy Üdvözlégyre gondol. És arra, hogy egy gyereknek sosem jutott eszébe megkérdezni, mit is jelenthetnek ezek a szavak.

Nincs ember, aki elítélheti, nincs, aki felmenti. Még Isten sem.

Előre hajol, homlokát összekulcsolt kezeire hajtja, mint negyven évvel ezelőtt. Rosszat tett, de itt az ideje tovább lépni. Ideje megtalálni a módját, hogy úgy viszonyuljon Grahamhez, mint akármelyik kollégájához. Itt az ideje egy őszinte beszélgetésnek Nickkel, hogy van-e egyáltalán közös jövőjük.

Harcra készen emeli fejét az oltárok, a kő szobrok, az ólomüveg ablakok felé. Üdvözlégy Mária, mondja magában. Nincs szüksége papra, hogy előírja neki, mi módon vezekeljen.

Üdvözlégy Mária, suttogja, immár nyugodtabban.

Nincs Isten, de van Mary. Üdvözlégy Mária, mondja ki hangosan. A templom csendjében a hangja merészen csendül. Ércesen. Gyönyörűen.

Nincs ember, aki megteheti. Se Isten. Csak ő. Egyedül ő. Vádolhat, felmenthet, tovább léphet. Üdvözlégy Mária, kiáltja, istentelenül a visszhangzó templomban.

A habcsók-frizurás fejek megfordulnak. Meglepettnek tűnnek, amikor meglátják a térdeplő Mary-t, de hamar felocsúdnak, s megajándékozzák őt legszentebb mosolyukkal.

Egy ideje már szép határozottan felemelik a hangjukat a műfordítók, ha egy mű mellett nem tüntetik fel a fordító nevét, és egy ideje vannak olyan kiadók, akik még véletlenül sem felejtik le a fordítót még a sajtóanyagokban sem. Ez nem puszta hiúság, hanem tudatos építkezés. Szakmai személyes márka, és brandépítés.  A fordító részéről és a kiadó részéről egyaránt. Azok a kiadók, akik élen járnak a műfordítóik és az illusztrátoraik reklámerejének kiaknázásában, rájöttek arra is, hogy ezzel egy magasabb szintű, a szerződésen túlmutató együttműködést alakítanak ki a könyv megjelenését lehetővé tevő művészemberekkel. Ennek a gyakorlatnak a meghonosítására indult el a #namethetranslator kezdeményezés, melyről Várnai Laurának meséltem egy interjúban. A teljes beszélgetés ITT olvasható.

Mesélne egy kicsit arról, mi is pontosan a #namethetranslator kezdeményezés?

          Egy kollégánál, Ajkay Örkénynél láttam először ezt a namethetranslator hashtaget; ez tulajdonképpen arról szól, hogy fontos elismerni a fordítókat is, mert nélkülük nem látszik a világirodalom.

Én egyszer azt találtam írni Somló Áginak – aki a pázmányos képzés motorja, és tulajdonképpen az első mesterem –, rájöttem, hogy a fordító a Hold, aki az írónak, mint napnak a fényét tükrözi vissza. Erre Ági egy kategorikus nemmel válaszolt, azt mondta, a fordítónak igenis saját fénye van, mert a fordító nélkül az idegen nyelvű szöveg  légüres térben van. Ha nincs fordító, akkor nincs közvetítő, ami által a másik nyelven beszélő emberek megismerik a művet.

Ezt lovagolja meg a #namethetranslator kezdeményezés. Az irodalmi életben és az érdekvédelemben is aktív szerepet vállaló műfordítókkal szeretnénk elérni azt, hogy mindenhol megjelenjen a fordító neve. Van olyan kezdeményezés – például a Scolar kiadónál, talán -, ahol időnként címlapon is hozzák a fordítókat, de más kiadóknál is előfordul, főleg, ha egy Lackfi Jánosról, vagy Szabó T. Annáról van szó, akik már íróként is komoly életművet tettek le az asztalra.

Sajnos még most is előfordul olyan, hogy egy weboldalon nincs feltüntetve a fordító neve, pedig ez lényeges, főleg akkor, ha elhivatott műfordítóról és minőségi munkáról van szó.

A Műfordítók szakmai csoportja egyetért abban, hogy ezt a kezdeményezést fel kell karolni, és meg kell hozzá nyerni a szakmai szervezeteket is, például a MEGY-et, a Magyar Műfordítók Egyesületét. A legfontosabb célkitűzés az lenne, hogy együtt tudjunk működni a könyvkiadókkal. Szeretnénk, hogy a kiadónak is rangot jelentsen az, ha nevet ad a műfordítónak, aki oda teszi a mű mögé a szaktudását, a munkáját, sok év tapasztalatát.  Nekik ez különösebb munkát nem jelentene, inkább egy szemléletváltás lenne.

Magyarországon lassabb a folyamat, mint külföldön, mert történetileg úgy alakult, hogy sokszor a legjobb íróink kényszerültek a műfordításba az írás helyett; ez nem volt egy különösebb rang.

 De például Törökországban – ha jól tudom – eleve az a szokás, hogy kiírják a borítóra a fordítót, tehát nekik már egy könnyebb helyzetből kellet elindulni.

Nálunk általában a fordító neve az impresszumban jelenik meg, de vannak már olyan kiadók, például a Gondolat, ahol a fordítónak van egy rövid bemutatkozó oldala. Egy nagyon kedves kolléganőnk, Lengyel Tóth Krisztina – ő észtből fordít – könyveiben találkoztunk először mi ezzel a kis oldallal.

Jó lenne, ha a kiadók weboldalán nem csak a szerzőiket mutatnák be, de a főbb fordítóikat is, és jó lenne, ha magától értetődő lenne egy recenziónál, egy kritikánál, vagy egy könyvajánlónál, hogy megemlítik a fordító nevét is. Mert még manapság is nagyon sokszor előfordul, hogy megírnak egy kritikát, leírják, hogy milyen gyönyörűen gördül a szöveg, és milyen fantasztikus ez az író, de még a könyvészeti adatok között is elfelejtik megemlíteni a fordítót, holott nyilván  ha gördül az a szöveg magyarul is, akkor abba pontosan annyi szerepe van a fordítónak is, mint amennyi a szerzőnek is volt az eredetinél.

Fontos lenne, hogy ezeket az információkat a kiadók is közöljék; ha megnézel egy könyvajánlót mondjuk a Nők lapjába, ott is gyakran előfordul, hogy az egyik könyvnél ott van a fordító, a másiknál meg nincs. Mikor erre rákérdeztünk, azt mondták, hogy nem érkezik meg az információ a kiadótól. Tehát ők azt írják ki, amit a kiadótól kapnak.

Ez a kezdeményezés tulajdonképpen azt lenne hivatott elérni, hogy, aki figyelmet érdemel a mű megjelenése kapcsán, az meg is kapja ezt a figyelmet; a fordító nevét feltüntetni minden felületen apróság ugyan, mégis sokat jelent. Ez az elhivatott fordítók közös ügye.

A Magyarországon 2016-ban útjára indított Translating Europe Workshop rendezvények harmadik országos sorozatára kerül sor 2017 áprilisában. A Translating Europe elnevezésű kezdeményezés keretében, az Európai Bizottság Fordítási Főigazgatósága (DGT) szervezésében ezúttal olyan workshopokon vehetnek részt az érdeklődők, ahol gyakorló szakemberek és egyetemi oktatók mutatják be a tanulmányok során fejlesztett fordítói készségek gyakorlati alkalmazását a szakmai munka során – ígérik a szervezők az esemény honlapján.

---

 

Pályakezdő műfordítók, vagy a szakma iránt érdeklődők számára elképesztő jelentőséggel bírnak a hasonló találkozási lehetőségek, hiszen kevés a témában fellelhető információ. A Műfordítás blog ad némi iránymutatást, ám másodlagos célja, hogy összehozza az embereket. Hogy a tapasztalt fordítók kedvet kapjanak tudásuk formális vagy informális átadásához, a zöldfülűek pedig mesterükre találjanak, hiszen a személyes kapcsolatok semmivel sem pótolhatók.

 

Bár – ahogy azt a hazai események szervezőitől megtudtam –, a Translating Europe alapvetően a szakfordítókat célozza, minden korábbi rendezvényükön felmerült az igény, hogy műfordítással kapcsolatos témákat is emeljenek be a programokba. Tapasztalataik szerint az esemény célközönségének számító nyelvszakos vagy fordító- és tolmácsszakos hallgatók, illetve a nyelvi iparág pályakezdői nagy arányban érdeklődnek az irodalmi fordítás iránt, és sokszor gyakorló szakfordítókban is megérik a gondolat, hogy ebbe az irányba is nyitnának. Ezekre reflektálva az idei roadshowhoz megnyerték Kövesdi Miklós Gábort is, aki több évtizednyi fordítói és humorista pályafutással a háta mögött, a humor fordítás nehézségeibe avatja majd be az érdeklődőket konkrét példák segítségével. Kétség kívül vidám percei lesznek a szegedi, veszprémi, pécsi és egri közönségnek.

 

A rendezvények ingyenesek, de regisztrációhoz kötöttek. Mivel van még néhány szabad hely, aki kedvet kap, bátran jelentkezhet.