MŰFORDÍTÁS

Azon morfondíroztam, hogy a porcelánbaba csodaszép, időtálló ajándék de akkor most csak elméletileg játszhatunk? Vagy ha van jó sok pénzünk az újabb és újabb különlegességekre? És akkor kezembe akadt kicsi lányunk szép, színes pamutvászonból készült kézműves nyuszija, ami a hétköznapokon is jól funkcionál: több hónapnyi intenzív rágcsáláson és hajigáláson vagyunk túl. Ez kell nekem! Lássuk, hogyan hasznosul a szerzői jog a mindennapi gyakorlatban.

Második lépés: A gyakorlat - nyomtatásban

Van egy szívemnek kedves, volt egyetemi csoporttársam, akinek már akkor publikálták az írásait – s ha jó emlékszem a fordításait is –, mikor én hátulgombolós angol szakosként még azt sem tudtam, mi a különbség kollokvium és szigorlat között. Zsebében egy kommunikációs diplomával, jó adag tehetséggel és kitűnő stílussal ez így utólag nem meglepő, ám szakmailag kétségtelenül komoly. Más kérdés, hogy – szerzői jog ide vagy oda – meg nem gazdagodott. Mikor felhívtam a kérdéseimmel elmondta, Magyarországon szeretik „rugalmasan értelmezni” ezt a kérdést. (Rongynyuszi helyett guminyúl? Hmm, elgondolkodtam a hasonlaton...)

Az ő esetében a kiadó megjelentette egyik novelláját, anyagiakat rendezték, majd x idő múlva a kiadó megszűnt. Jogutódjától érkezett egy hívás, hogy a kolléga írását is tartalmazó gyűjteményt ismét kiadják, de ő ebből pénzt nem kap. Ha nem tetszik pereljen. (Na itt kezdett elpárologni afelett érzett örömöm, hogy az általam készített műfordítás szerzői jogait én birtoklom. Lásd: előző post.) Nem tetszett, de nem perelt. Nem hülye – gentleman. És nagyvonalú. Más kérdés, hogy eleve egy alacsony, tízezer forint körüli összegről volt szó. Ennyit már csak a presztízse miatt is ki kellene fizessen egy tisztességes üzletpolitikát folytató kiadó. Mert van szerencsére olyan is.

Kolléga mostanság egy ilyen kiadónak dolgozik műfordítóként, így a szerzői jogi kérdésekkel csak a saját fordítása vonatkozásában kell foglalkoznia, az eredeti szerzővel/jogutóddal a kiadó tart kapcsolatot. Arra azonban felhívta a figyelmem, hogy nem árt, ha egy nagyobb lélegzetvételű mű átültetése esetén bizonyítani tudom, hogy az adott fordítás az én munkám. Mint kiderült erre alapvetően két lehetőség kínálkozik magyar viszonylatban:

1. Az Artisjusnál kérhető a mű műjegyzékbe vétele meghatározott szabály szerint és térítés ellenében. Cserébe kapunk egy hiteles magánokiratot, mely vitás kérdésekben azt hivatott bizonyítani, hogy az adott irodalmi alkotás a nyilvántartásba vételkor a rögzített tartalommal létezett. Elősegíti a szerzőség bizonyítását is, de nem közokirat!

2. A „csináld magad” verzió pedig a következő: az elkészült művet borítékba rakod, lezárod. Körberagasztod egy folyamatos csík ragasztószalaggal, mely a bélyeg helyénél kezdődik és ott is ér véget. Elballagsz vele a postára és annak rendje s módja szerint, ajánlottan feladod a saját nevedre, címedre. Érdemes a postáskisasszonyt kedvesen megkérni, hogy itt-ott üssön egy-egy pecsétet a szalagra. Mikor pedig megérkezik, biztos helyre teszed – természetesen felbontatlanul. A mögötte meghúzódó logikáról és további érdekességekről ITT olvashatsz.

Finney- ügyben pedig azt tanácsolta, tegyem egyértelművé a blogon, hogy non-profit jellegű, egyértelműen tüntessem fel az eredeti szerző nevét a fordításnál és próbáljam megtalálni a jogutódot. Ha ezek után közzéteszem a magyar verziót és a jogutód talál meg engem, várhatóan akkor sem kell komoly retorzióra számítani, mivel anyagi hasznom nem származik a felhasználásból. Na ezután született a döntés, hogy Len kuzin varázslatos melléknévszórója kikerül a blogra s, hogy innentől a blog tartalma – beleértve a fordításokat is – a Creative Commons licenc alatt fut.

Mindeközben találtam egy klassz blogot is, melynek szerzője készségesen beavatott a hozzájárulások megszerzésének részleteibe, de erről legközelebb.

Üdv: Ava