MŰFORDÍTÁS

Back in April I received a note from Anne Goodwin, that she granted me the Liebster Award. A was just blinking at the note. Liebster Award. It didn't ring a bell. Oh Google! Come and help me!

---

So it did! And I started to feel flattered. Anne is a great writer, I'm quite fond of her acid humour and her choice of the point of view from which she makes her readers see the events of her stories. And I love that we can communicate about literature and anything that goes with it. The Liebster Award is granted by bloggers for other blogs (with less then 3000- 200 followers) they find outstanding in a way. Read more about the Liebster Award HERE. It's the kind of marketing I appreciate. :) So I breezily began to look for my own nominees when I realised I hardly ever read blogs. I mostly browse literary magazines for writings to translate or simply to have fun. Where are the blogs I might like? Until I find them, here are my answers for Anne's questions I received with the award:

1. What has surprised you most about your blogging experience? Receiving Liebster Award. :) Seriously: I'm still surprised how little readers comment on (certain) blogs. They rather go back to the Facebook post, where they read about an article and comment there. So I was surprised and delighted when I received my first meaningful comment not written encouragingly by husband.

2. To what extent do you blog for your own entertainment versus for the benefit and/or entertainment of your readers? Fifty-fifty. I set up my blog mainly to collect the information carefully hidden or shattered in the cyber space about becoming literary translator so that I can help other aspirants. Yet some posts are simply the results of my streaming thoughts and emotions.

3. If your blog were to come to life, what form would it take? Your coolest teacher at secondary school. :)

4. How does your blogging voice differ from how you present yourself in “real life”? Not much, I believe. Or rather I hope.

5. Which words or phrases do you most overuse on your blog? Uhhh, have to check it! „Translation” probably.

6. Which famous person would you most like to visit your blog, which of your posts would you most like them to read, and why? It'd be an honour if Ádám Nádasdy read my translation of Anne Goodwin's Four Hail Marys. He's a great linguist and said to be a charismatic professor, poet, literary translator. Recently he re-translated Shakespeare's Hamlet and one of the Budapest theatres played it in a unique way: the characters belonging to the older generation said the text of an old translation by János Arany, if I'm not mistaken, while the young used the Nádasdy text.

7. If you could invite a fictional character to write one of your posts, who would you choose and why? Maybe Rick Dockery from John Grisham's Playing for Pizza. He was a quarterback of several NFL teams, but he played outrageously and the only way his agent could save him was finding him a place at the tiny Italian American football league where the Italian players only got paid in free meals. So he flied to Parma and lived there for months, got used to it and got to love it. He also met an American girl studying art history there and they travelled through Italy's most beautiful places. Brilliant and funny book and I'm sure Rick would write a reasonably short, funny but heart-warming post about the Italian character. I love that nation! Their language and mentality are awesome!

8. If time and money were no object, where in the world would you like to go to research your next post? The British Isles and Scandinavia. In a previous life I must have been a Viking sailing to England. I'm fascinated by their cultures. Or Italy. Reason above. :)

9. As a consumer of blogs, what are the main factors that entice you to read on? Sophisticated yet easy language and a touch of humour. The design and layout are also important.

10. What else do you wish I’d asked you and how would you respond? Wish you hadn't asked this question 'cause I have no proper answer...
 

What would you ask? Comments are welcome here, now you know!

My Liebster blogs and the questions for the bloggers are soon to come.

Műfordító kulisszatitkok Tóth Krisztina költő, író, műfordítótól

A Váci Irodalmi Szalont bő fél év alatt gyakorlatilag a semmiből formáltuk működő rendszerré Magyarósi Emesével és Matkovich Ilonával . Rendkívül büszkék is vagyunk rá. Az angolhoz ugyan nem sok köze van, de műfordítás továbbképzésnek prímán beillett. Parti Nagy Lajos, Márton László és legutóbb Tóth Krisztina is olyan kulisszatitkokat árult el, amiből bátran építkezhet a startoló műfordító.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                             Fotó: Orlik Edit

 

A fenti képen Tóth Krisztina épp Camille Laurens Ha átölel az a másik... című művét dedikálja, melyet műfordítóként jegyez. Mikor elé tettem, kicsit meglepetten mesélte, hogy ez a könyv Magyarországon gyakorlatilag szőrén-szálán eltűnt, egyszerűen nem beszerezhető. Sajnos nem is volt nagy visszhangja, pedig mindenhol máshol bestseller lett. Kérdő tekintetemet látva elárulta, hogy ebben szerinte komoly szerepet játszhatott a – khm... gyenge – borító.

 

Egyet kellett értsek. Hiszik vagy sem, 10 éve ott pihen nálam is a polcon és mikor kedves barátnőmtől megkaptam, meg is lepődtem. Annyira nem stílusa, hogy ponyvát adjon ajándékba – gondoltam. Nehezen kezdtem neki, aztán néhány-tíz oldal után konstatáltam, hogy messze van ez a könnyű irodalomtól, értékes, érdekes kérdéseket feszeget, a fordítás is jó. Mégis abbahagytam, mert abban az életszakaszban még nem tudtam vele mit kezdeni. Most meg nem bíííííírom letenni! Remélem megél egy következő kiadást – valami ütős borítóval.

 

A Szalon záróestjén Tóth Krisztina elmesélte, hogy az ELTÉ-n Lator László műfordítás szemináriumára járt és, saját bevallása szerint, amit a műfordításról tud, azt tőle tanulta. A fent emlegetett könyvet olvasva, nyilvánvalóan sűrűn látogatta az órákat, hiszen egyenletesen élvezetes a fordítás, itt-ott bravúros megoldásokkal.

                                                                                                                                                              Kép forrása: libri.hu

 

Matkovich Ilona kérdésére elmondta, hogy szeret a műveit más nyelvekre átültető műfordítókkal együttműködni, mert szerinte olyan nincs, hogy egy fordító mindent tökéletesen megért az adott műből. Ha valaki egyáltalán nem kérdez a szerzőtől, az gyanús. :) Vonalkód című novelláskötetét eddig 12 nyelvre fordították le – a 13., görög fordításról a napokban írt alá szerződést – és eddig példás az információ áramlás. Olyannyira, hogy az első 3-4 fordítás tapasztalatai alapján készített is magyarázatot a további fordítóknak a problémásnak bizonyult részekről.

 

Fordítóként ő maga is keresi a kapcsolatot az általa fordított alkotás szerzőjével és nagyon szereti, ha kontrollszerkesztő is átnézi elkészült műfordítását, mert úgy véli MINDIG marad benne hiba. Hiszen a műfordító is ember: ha például nem ért valamit pontosan, addig variál, addig alakítgatja, míg megtalálni véli a megfelelő megoldást. Aztán a kontextust is úgy kezdi alakítgatni, hogy az alátámassza az értelmezését. Ellenben a kontrollszerkesztő, aki mondatról mondatra haladva ellenőrzi a fordítást, „messzebbről” nézi a szöveget és ezeket is észreveszi.

 

Mire beindul a Pázmány műfordító képzése, már nem teljesen „zölden” ugrok neki. ;)

 

2012 - Tomán Edina az olimpiai lánggal - Fotó: Krista Tamás

 

Tomán Edina Vácott született 1981-ben. Ereje teljében lévő, gyönyörű fiatal nő. Ultramaratonokat fut, ír, fotózik, angolt tanít. Még nem házas. És nincs gyereke. Tudom, sokan ingatják most rosszallóan a fejüket: – Pedig itt lenne már az ideje! Milyen dolog az, hogy még mindig csak a szenvedélyeinek él!?! Komplett önzés. Ezért tart itt az ország, és a többi, és a többi. Fekete-fehér képe ez egy mostanság hangos ideológiának. Érdemes azonban árnyalni ezt a képet. Esetleg színesben nézni.

---

KONTÚROK

 

2013 decemberében ülünk egy cukrászdában. Edina előtt egy latte, előttem egy Earl Grey. Ötletelünk egy filmvetítéssel egybekötött beszélgetésen. Nézzük a naptárat és közben figyeljük egymást. Velem szemben egy csinos, fiatal nő ül, aki időnként egészen kislányos lesz. Mélyen kigombolt, fehér blúz, a hozzá passzoló, zöld, testhezálló pulóverrel. A halvány, hajszálegyenes seb a mellkasán szinte csak annak látható, aki tudja, mit keressen. Éles kontrasztban áll megzabolázhatatlan göndör barna hajával. Hamar egy hullámhosszra kerülünk. (Utólag kiderült: én sem tettem rossz benyomást. Ellenkező esetben simán feláll és többet nem hallok felőle.) Leegyeztetjük a részleteket, kitűzzük a dátumot, aztán mindenki megy a maga dolgára. Ő Pestre, én a családomhoz Vácra, hogy leváltsam a három gyerkőc mellett posztoló nagyit, de szerencsére a férjem már otthon van. Látszatra semmi hasonlóság. Valahogy mégis értjük egymást.

 

ELMOSÓDÓ SZÍNEK

 

Nézem a róla készült filmet. Olvasom a könyveit. Az Amikor megállt az időt 2013 december 24.-én fejezem be. Pontosan tíz évvel azután, hogy Edinát egy masszív tüdőembóliával betolták a Városmajor úti szívklinika műtőjébe. Az orvos 2% esélyt adott a túlélésre. Nyilván azért, hogy a rémülettől kővé dermedt szülők, ne törjenek azonnal darabokra. Hogy a lányuk él, már így is csodaszámba megy, hiszen két nappal azelőtt elzáródott a tüdőartériája. Halandó ember ilyen esetben tiszta tudattal megfullad a helyszínen. Tomán Edina magához tért a metróaluljáróban. És felhívta a szüleit. Aztán hazamentek. Ipolydamásdra. Majd egy álmatlan, levegőtlen, eszeveszetten szívdobogós éjszaka után, biztos, ami biztos, azért bementek a BM kórház kardiológiai osztályára. Ott mutatta meg az EKG és az ultrahang a döbbenetes valóságot és onnan száguldott vele a mentő a Városmajor útra. December 24-én reggel tolják be a műtőbe. Diónyi vérrög a szív jobb kamrájában. És sok óriási thrombus a tüdőben. Meg a 2%. Túléli. Lassan levehetik a lélegeztető gépről, majd még lassabban lekerül az intenzív osztályról, végül Balatonfüredre, az Állami Szívkórházba vezet az út.

Szülei fellélegezhetnének: nem kell temetni elsőszülött gyermekük, ám az aggódás sosem múlik a szülői szívből. Helyette az átélt fájdalmat, kétségbeesést temetik magukba. Mélyen. Túl mélyen.

 

ÁRNYALATOK

 

2014 január 29 - Rubra Art Lounge, Vác - Ch-Molnár Éva és Tomán Edina - Fotó: Horcsin Dénes

 

-- Mikor január végén a Rubrában beszélgettünk a rólad készült Fél lélegzet című dokumentum film váci vetítése után, elmesélted milyen feszülten vártad, hogy megnézhesd a szüleiddel és az öcséddel készített interjúkat, hiszen akkor hallottad őket először beszélni a téged, titeket ért traumáról. Ez sokunkat szíven ütött, hiszen a két időpont közt majd' tíz év telt el. Más témában is ennyire zárkózottak a vagytok?

-- Egyáltalán nem. Nekünk tényleg nagyon jó gyerekkorunk volt, melegség vett körül. Ez az egy téma van, amit következetesen hárítanak. A mai napig nem tudtam beszélni velük erről, pedig szívesen tenném. Próbálkoztam, de ma már nem merem felhozni a témát, mert látom, mekkora fájdalmat okozok nekik. Pedig alapvetően szívesen beszélek arról, ami velem történt. Mert boldog vagyok, hogy túléltem. Nem véletlenül van minden december 24.-én születésnapi tortám. Volt egy életem addig, van egy életem azóta. Nem is tudom együtt értelmezni a kettőt. Onnantól számolom, azt, aki vagyok. Írni is azért kezdtem, hogy valahogy helyre tegyem magamban mindezt.

-- A könyvekben még nincs szó a Borderline szindrómáról, vagy, ahogy magyarul hívják a határeseti vagy határvonal személyiségzavarról. A filmbe, – ami azóta tananyag lett a Debreceni Egyetem Nyíregyházi Egészségügyi Főiskoláján, a Pszichológiai Tanszéken – hogyan került bele?

-- Már forgattuk, mikor diagnosztizáltak. Én elmeséltem Vereb Vean Andrásnak, a film rendezőjének, ő tudomásul vette. Ő sem igazán tudta, mivel jár konkrétan ez az egész. Aztán teljesen váratlanul személyesen is megtapasztalta egy másik Borderline beteg rohamát és onnantól nem volt megállás. Nagyon határozottan azon az állásponton volt, hogy erről beszélni kell. Nehezen álltam rá, de ma már nem bánom. Mióta a Duna Tv és a Duna World levetítette a Fél lélegzetet, özönlenek hozzám a kivétel nélkül pozitív hangvételű levelek. Az emberek, akik ezzel a személyiségzavarral küzdenek, végre kaptak egy kis megerősítést, hogy nincsenek egyedül a küzdelmükkel.

 

ERŐSÖDŐ KÖRVONALAK

 

-- Miután hazajöttél a rehabilitációról, a fizikai ellenőrzéseken túl kaptál-e valamiféle segítséget, ahhoz, hogy ezt lelkileg feldolgozd?

-- Nem, magamra voltam utalva. Később aztán felmerült, hogy „jó lett volna, ha”, de akkor nem foglakozott ezzel senki. Jóval később kerültem szakemberhez, amikor már szinte maguk alá temettek a kínjaim. Többször felmerült, hogy fel kéne keresni egy pszichológust, de nekem akkor is az volt és most is az az álláspontom, hogy egy pszichológus nem fogja megoldani a problémám. Viszont mikor már komolyan kezdtem kárt tenni magamban, be kellett látnom, hogy kell valaki, aki kívülről rálát a helyzetemre. Arra szinte azonnal rájöttek, hogy Borderline személyiségzavarban szenvedek, ami először valami megkönnyebbülést hozott. Amolyan, „Na végre, akkor most már csak meg kell gyógyítani.” érzés volt. Aztán keserűen vettem tudomásul, hogy ez nem így működik. Itt nincs gyógyulás. Sok pszichológussal volt dolgom és sajnos rosszak a tapasztalataim. Nagyon sokan elvállalják Borderline személyiségzavaros betegek kezelését a pénz miatt, de nem értenek hozzá. Ez pedig kifejezetten az a probléma, amit ha félre kezelnek, nagyon csúnya vége lesz. A Bordeline-ok között kiugróan magas az öngyilkosságok aránya. Nagyon összetett, nehezen kezelhető, ám nem örökletes személyiségzavar.

-- Ha nem örökletes, akkor be lehet határolni, hogy hol siklanak félre a dolgok?

-- Többnyire kora gyermekkori trauma áll a háttérben, de fontos kihangsúlyozni, hogy nem mindenki szenvedett el gyermekként  abúzust, aki később a Borderline tüneteit mutatja! Az én esetemben sincs szó hasonlóról. Előfordul, hogy valaki neurobiológiailag gyengébb és egy kisebb negatív környezeti hatásra is ilyen drasztikusan reagál. A jelek folyamatosan látszanak, aztán 20 éves kor körül kiborulnak a csontvázak a szekrényből. Vissza lehet ugyan tömködni őket, de az ajtó már nem zár rendesen...

-- Találtál végül megfelelő segítséget?

-- Hosszú keresés után. Legelőször a Nap-Körben kaptam érdemi útmutatást és onnan kerültem 2012 nyarán a Thalassa Házba, Budatéténybe. Már épp készültem befeküdni egy három hónapos pszichoterápiára, mikor kiderült, hogy a fizikai állapotom miatt – konkrétan, hogy folyamatos hematológiai kontrollt és gyógyszerezést igényelek a műtétem óta – nem kezelhetnek. Patt helyzet. Aztán 2013-ban újra felkerestem egy pszichológust, akivel végre megtaláltam a hangot. Nagyon sokat tanultam tőle, de olyan irgalmatlan összegbe került a heti két ülés, hogy kénytelen voltam abbahagyni. Egyszer csak eltűntem. Tipikus Borderline-sajátosság. – Kihúzza magát, belebámul a tejeskávéjába, amit, kezeit szorosan a teste mellé szorítva, szórakozottan keverget.

-- Kornél, az öcséd, a filmben úgy fogalmaz, hogy „a lelkedet is keresztbe vágták”.

-- Döbbenetesen jól elkapta a lényeget! – enged fel egy kicsit újra. – Sok minden megváltozott bennem. Áthelyeződtek a súlypontok. Azelőtt például rendkívül fontos volt, hogy mindig tökéletes legyen a testem, gyönyörű legyek. ÉN voltam az univerzum közepe. Ez háttérbe szorult. Sokkal fontosabb, hogy másoknak erőt adnak az írásaim, a sebemről készült képek.

-- Akkor a könyveid, az Amikor megállt az idő és a Szívtangó, valamint a Sebhelyek, ami egy készülő kiállítás rólad készült fotókból, melynek fókuszában a műtéti heged áll, több szempontból is terápiás alkotások.

-- Segítettek nekem is, hogy végre visszataláljak az életbe, ennek az új életnek valahogy neki tudjak indulni. De motivációt jelentenek rengeteg mindenki másnak is, akiknek hasonlóan kemény csatákat kellett megvívniuk.

 

VÖRÖSEK ÉS FEKETÉK

 

 

Korlátok közt - Fotó: Horcsin Dénes

 

-- Szüleid olvasták-e a könyveket?

-- Persze. Rögtön aznap, ahogy megérkeztek a nyomdából.

-- Mit szólt az édesapád, mikor elolvasta, hogy a kicsi lánya micsoda „vad” dolgokba táncolt bele?

-- Gondolom meglepődött, mert alapvetően elég visszahúzódó vagyok, de nem kommentálta.

-- Pedig a „belemenős” helyzetek, ha jól vettem le, jobbára neki szóltak, még ha ő akkor nem is tudott róla.

-- Egyértelműen. Közel akartam férkőzni a lelkéhez, de ez sosem sikerült maradéktalanul, mindig volt bennem valami furcsa hiányérzet.

-- A könyvekben a gyönyörűen elmesélt képek és a megélt gyötrelem mellett visszatérő elem apukád iránti rajongásod. Az ő önmagát odaadó ölelésének hiánya. Néhol az a zavarba ejtő érzésem támadt, hogy a mai napig nem léptél túl az ödipális korszakon.

-- Jó a megérzésed. Sőt az egyik pszichológus, akinél jártam, ki is mondta: „Edina, magának azért nem működnek a párkapcsolatai, mert még mindig szerelmes az édesapjába. Lelkiismeret-furdalása van, ha más férfit közel enged magához.” Teljesen igaza volt. Aki ebben a fajta személyiségzavarban szenved, az jellemzően megreked egy 2-4 éves gyermek érzelmi szintjén. Nekem apu az isten! De mindig csak messziről csodáltam. Pedig mindent, de mindent odaadtam volna, ha közel enged magához. Ezért van az, hogy egyik nap még szívből szeretek valakit, aztán két hónappal később rezzenéstelen arccal közlöm vele, hogy utálom és undorodom tőle.

-- Anyukád hogy kezeli ezt a helyzetet?

-- Az én szempontomból nem jól. Mert neki az a természetes, hogy így viselkedek. Ők abszolút összhangban vannak apuval. Mindig ott vannak egymásnak. És apu mindig anyu mellé áll. Velem szemben is. Akkor is, ha történetesen nekem van igazam. Én ebbe mindig bele is halok kicsit, de ez így működik nálunk. – Szomorkásan, zárt ajkakkal elmosolyodik.

-- Most is otthonról jöttél. Bár egy késői ebédre hívtalak, anyukád kérlelhetetlenül jóllakatott – ugratom.

-- Rengeteg időt töltök otthon. Gyakorlatilag minden héten hazamegyek két napra. Egyedül.

-- Miért?

-- Mert ott igazán magam lehetek. Szeretek otthon lenni. Ráadásul érzem, hallom anyu hangján a telefonban, hogy vár nagyon. Hogy hiányzom. Ebbe a körbe még a páromat sem szívesen engedem be.

-- Nem igazán tudnak elengedni. A történtek után ez nem meglepő.

-- Valóban. A serdülőkor végére, 19-21 éves korra, kellene oda eljutni a személyiségfejlődésben, hogy az ember mind fizikailag, mind pedig érzelmileg leválik a szüleiről. Nekem körülbelül ekkor, 22 évesen kellett legjobban a szüleimbe kapaszkodnom. És nekik is meg kellett élniük azt, hogy kis híján elveszítettek. Szorosan összezártunk. Megint nem sikerült felnőni...

-- Te pedig küzdesz. Hol csendesen, hol torkod szakadtából, magadon kívül ordítva.

-- Ez a Borderline-ok sajátja. Azt érezzük, hogy nem értenek meg minket. És ez valóban így is van, hiszen az átlagemberek és mi külön dimenzióban élünk. Nem találunk megértést. Plusz néha pánikrohamok is gyötörnek. Ilyenkor felhívom anyut, mert ő megnyugtat. Többnyire. Ha rossz állapotban hívom, mondjuk késő éjjel, akkor kimegy a fürdőszobába, hogy apu ne hallja, hogy zokogok. Vagy épp ordítok. Egyfajta burkot von apu köré. Próbál nyugtatni, próbálja szépíteni a dolgokat. Pedig nincs ebben semmi szép. Borderline személyiségzavarban szenvedek. Számomra van egy alternatív valóság. Én abban élek. Az ablakon túl látszik a „normális” világ, de az ablakon nincs kilincs. Ha rohamom van, nem tudom megkülönböztetni az alternatívot a valóstól. Ülök a szobában és elindulnak felém a falak, minden szörnyűnek tűnik, és nem látszik kiút. Előre látom a rossz dolgokat és ezek elhomályosítanak minden mást. Olyankor lemegy a roló és a pozitív dolgokat, amik segíthetnének kibillenni, egyszerűen nem engedi be az agyam.

-- Tehát azt még nagyjából tiszta tudattal felfogod, hogy itt egy acting out (szakszóval így hívják a rohamot) közelít?

-- Hááát... Mikor egyedül vagyok, lassan jön. Azt érzem. És az a rosszabb. Mert az nem düh, hanem fájdalom. Valami megmagyarázhatatlan. Azzal nem lehet mit kezdeni, azt nem foghatom rá senkire. Akkor csak zokogok vigasztalhatatlanul. Ha külső kiváltó oka van, akkor nagyon hirtelen jön. Ez többnyire düh, amit ráirányítok valakire. Például a páromra. Magamon kívül ordítok vele, miközben atomjaira zúzok-szaggatok mindent, ami a kezembe kerül.

-- Mire ő?

-- Ül és vár. Tudja, ha bármit szólna, csak hatványozottan rontaná a helyzetet. Sőt az is, ha tüntetőleg nem figyelne rám. Nagyon fontos, hogy tudom: megért és elfogad ilyennek. Az én partneremként tudatosan be kell vállalnia, hogy adott esetben minden dühöt és agressziót rá irányítok és verbálisan megsemmisítem. Ráadásul ezt nem elég tűrnie, magáévá kell tennie. Rendkívül lényeges ez a hozzáállás. Meg az, hogy ne hagyja, hogy kárt tegyek magamban. Elég ijesztő tudok lenni. – Kesernyésen elmosolyodik.

-- Gondolom mindent szeletelve vesztek... – mondom, inkább együtt érzőn, mint viccelődve.

-- Hát kés az nincs nálunk... Egy-egy rohamnál még pluszban be tudok pánikolni attól, ha nem hagyja, hogy megvágjam magam. Pedig vágyom a fizikai fájdalmat, hogy végre a belső kínjaim véget érjenek. A kiserkenő véremmel egyszerre elindulnak kifelé a falak. Ugyanakkor meg is ijedek attól, hogy vérzek.

-- Azon túl, hogy ettől egy hétköznapi emberen magában is úrrá lesz a jeges rémület, nálad még rátesz egy lapáttal, hogy a műtéted óta vérhígítókat szedsz.

-- Nem is keveset. A szív- és tüdőműtétem után próbálták kideríteni, mi okozta problémát. Az egész család vérét Bécsben vizsgálták. Kiderült, hogy szinte az összes véralvadással kapcsolatos betegséget hordozom. Úgyhogy sűrűn kell kontrollra járnom – van, hogy heti kétszer, van, hogy csak havonta. Most tartok a 300. vérvételnél...

-- És másnap reggel, mikor szétnézel a leamortizált lakásban?

-- Volt, hogy rendkívül kínos volt. Volt, aki rendszeresen úgy reagált, hogy elhagy, ha nem hagyom abba ezeket a „hisztiket”. Mintha tehetnék róla – fintorodik el. – Ez egy állapot, mint mondjuk a diabétesz, kordában tartható, de nem gyógyítható. Nem egy folyamat, nem haladunk A-ból B-be. Meg kell tanulni ezzel együtt élni. Már én sem keresek kiutat. Elfogadtam. Iszonyúan fontos, hogy a párom ezt az egészet helyén tudja kezelni. Hogy megértő és elfogadó legyen. Egy Borderline-nal nem megy máshogy. Csak az képes erre, aki nagyon szereti és képes átvenni a fájdalomból, ami összenyomja, lelkébe fogadja azokat az érzéseket, amik benne dúlnak. A Borderline betegeknek nincs egyetlen saját énje. Az egyik témába vágó szakkönyvben úgy fogalmazott az író, hogy ezeknek az embereknek lélekprotézise van, mert a saját lelkük a halálhoz sok, az élethez kevés. Van persze egy rakás pozitívum is. Az hogy végletből végletbe sodródunk, például. Mert ez azt jelenti, hogy egészen apró dolgoknak is kitörően tudunk örülni. Rendkívül kreatívak, gyors gondolkodásúak, kiemelkedően intelligensek többnyire a Borderline betegek. Rettentő impulzívak, és viselkedésükkel sokszor provokálják számukra robotnak tűnő embertársaikat annak érdekében, hogy megbizonyosodjanak afelől: többek vagyunk, mint pusztán hús- és csonttömeg. Azt gondolom, mi, Borderline emberek vagyunk azok, akik próbálják felrázni és magukra ébreszteni a többi embert, mert sokszor úgy érezzük, a többiek valójában nem is élnek, csak sodródnak. És ezt szeretnénk a magunk módján a tudomásukra hozni, de ezért cserébe csak megvetést kapunk és azt, hogy őrültnek néznek. Ezt pedig nehezen viseljük. Ráadásul a türelem és az önkontroll nem erős oldalunk. Nekem mindent szabad, nincs korlátom semmilyen téren. Irgalmatlan erőfeszítés, hogy néha minimális önuralmat tudjak gyakorolni. Pedig a társadalmi normák engem is szorítanak.

-- Mondjuk egy munkahelyen.

-- Ott végképp. Nem is bírtam megmaradni szinte sehol. És volt, ahonnan nagyon csúnyán jöttem el.

-- Mi volt az oka?

-- A túl sok korlát. Én felfogom a szabályokat, de hidegen hagynak. Megőrülök attól, hogy szabályokat kell betartanom. Azt mondják, a hozzám hasonló emberek jó vezetők lehetnek, de pocsék alkalmazottak. Mindennek a tetejébe, a kisgyerekekhez hasonlóan megérzek olyan érzelmeket, rezdüléseket, amiket mások nem. Szinte látom, ha valaki, mondjuk előítélettel közeledik felém. Borderline sajátosság, hogy minden szőnyeg alá söpört dolgot felfedezünk, leleplezünk. Úgy is lehet mondani, előttünk nincs titok, nincs hazugság. Nem tudom, hogy ez a különleges „szimat” áldás vagy büntetés, mindenesetre kilométernyi távolságból megérezzük a többi emberből áradó rezdüléseket, szabálytalanságokat. Nietzsche szerint: „Az ember hazudhat a szájával, de az arcjátéka közben elárulja az igazságot.” A sérült elméjű emberekre pedig ez különösen igaz: finom érzékünk van minden, mások által észrevétlen hanglejtéshez, arckifejezéshez, megnyilvánuláshoz.

-- Hogyan viselkednél, ha teszem azt, rajtam is azt éreznéd, hogy jókora bunkó vagyok, aki itt szépen mosolyog neked?

-- Nem beszélgetnénk itt. Egyszerűen nem tudtál volna elérni – mondja ellentmondást nem tűrően. – Az igazságtalanságot pedig képtelen vagyok lenyelni! Iszonyú dühöt vált ki belőlem!

-- Egy Borderline szempontjából milyen a jó munkaadó?

-- Tájékozott. Én már attól rosszul vagyok, ha túl sokáig kell magyaráznom az állapotom. Azonban a főnök pozitív hozzáállása és alapvető ismeretei a témában sokat segíthetnek abban, hogy egy munkahely huzamosabb ideig elviselhető legyen számomra.

 

 

SE RÓZSASZÍN, SE HALVÁNYKÉK

 

 

Edina Liliennel - Fotó: Mierniczky Dóra

 

-- Szerinted lehet kiegyensúlyozott életed?

-- Feltételekkel. Mint a Borderline-oknál általában, bennem is erős a magánytól való félelem. Közben meg úgy érzem időnként, hogy engem nem tudna senki szeretni. Mindenkit elüldözök magam mellől, ha hagyják magukat. Billeg a mérleg. Az egyik serpenyőben a magánnyal, a másikban a fájdalommal, hogy elhagynak. Ezért inkább én vetek véget a kapcsolatoknak. Sajnos mindig azt vetítem előre, hogy katasztrófa lesz. Két-három nap tökély, béke, rohammentes nyugalom, aztán elkezdem félteni ezt a kiegyensúlyozott állapotot. Előre látom a rossz dolgokat.

-- Jó az önismereted!

-- Pedig ez kemény dió, mert újra és újra megdöbbenek saját magamon. Hány énemet is kéne megismernem? Komoly önbizalomhiánnyal küzdök.

-- A filmben úgy fogalmazol, hogy roppant határozatlan vagy. Nehéz ezeket elhinni. Abszolút magabiztosnak, céltudatosnak tűnsz.

-- De a Borderline egyre több dologba szól bele az életemben. Sok helyen leírják, hogy a korral javul a helyzet, mert a beteg lenyugszik, rendezi a sorait. Hát én éppen az ellenkezőjét tapasztalom! Állandóan korlátokba ütközöm és ezekkel nehéz megküzdeni. Egyre nő a nyomás, főleg a rám nehezedő társadalmi elvárások miatt.

-- Hátad mögött összesúgó, mindent tudni vélő, nagycsaládos ismerősök?

-- Többnyire. Meg ismeretlenek. Pedig elég nehéz ez nélkülük is. – tolja arrább a sztracsatellás szigetkét a madártejen. Máshol jár. Muszáj magyarázkodnom.

-- Felkavaró ez az helyzet. Én emlékszem, mennyire vágytam gyerekre, mennyire magától értetődő volt az érkezésük. Meg vagyok győződve arról is, hogy a nők egy jelentős része így működik. Mostanság nem divatos hozzáállás ugyan, de én azokat is tisztelem, akik tudatosan a gyermektelenség mellett döntenek, hisz oly sok dolog lehet, ami mások számára láthatatlan!

-- Velem 23 évesen közölték, hogy a vérhígítók miatt nem vállalhatok gyereket. Nem mondom, hogy könnyű volt, de akkoriban még nem volt aktualitása, így betápláltam az agyamba, hogy nekem nem lehet gyerekem és ezzel éltem. Teljes valójában ez akkor szakadt rám, mikor az öcsém felhívott és elmondta, hogy a sógornőm várandós. 2012 őszén történt, én a magyar csapat segítőjeként vettem részt a Spartathlonon. Még Athénban, a rajt előtt ért a hír. Félrevonultam, így remélem senki sem látta a rám törő rohamot. Akkor tudatosult bennem, hogy a testvéremet bizonyos szempontból véglegesen el kell engednem és akkor tudatosult bennem, hogy bár már lenne aktualitása, nekem mégsem lehet gyerekem. A verseny alatt keményen tartottam magam, de a hazatérés utáni időszak embert próbáló volt.

-- Igyekezett a családod kerülni a témát?

-- Dehogy! Kértem, adjanak nekem egy kis időt, hogy feldolgozzam, összeszedjem magam, de mindenki érthetően annyira boldog volt, hogy nem tudták fékezni magukat. Aztán megszületett Lilien, és a szétszóródott kirakós darabkái a helyükre kerültek. Különös kötődés van köztünk. Van, amikor azt gondolom, ha gyerekem lenne, kordában tudnám tartani a Borderline-t is, de a szakemberek óva intenek. Kísérleti fázisban van egy injekciós kúra, melynek segítségével fenntartható és kihordható egy terhesség a hozzám hasonló véralvadási problémával küzdő betegeknél is. Biztatóak az eredmények. De. Ott az a de. Nem tudok mit kezdeni a lehetőséggel. Olyan ez, mintha 20 évesen elvesztenéd a lábad. Felépülsz, megszokod az új helyzeted, a tolókocsid, kialakítod az életed. Aztán egyszer csak visszakapod a lábadat. És te már nem tudsz vele mit kezdeni. Emiatt is marcangolom magam...

 

 

 

VAKÍTÓ NAPSÁRGÁK

 

-- Mi hoz megnyugvást?

-- A futás. A futás az az idilli világ, amit én magamnak elképzeltem. Ebben soha nem csalódom. És futás közben soha nincs rohamom!

-- Nyilván, mert ekkora - 100 km feletti - távoknál már olyan mértékű fizikai fájdalom is jelen van, ami kioltja a lelkit.

-- Ez másfajta fájdalom. Ez jó. Ennek értelme van. Mert ott van mögötted a teljesített táv és ott van előtted a cél. A jól megérdemelt megérkezés és a siker mámorító boldogsága.

-- Van az a pont ahol feladod?

-- Csak komoly sérülésnél. Ha az nincs, akkor addig futok, míg össze nem esek. Ez teljesen egyértelmű.

 

Kíváncsi lennék, MOST hányan ingatják rosszallóan a fejüket...

 

 

Elemelkedve - Fotó: BSI archívum

 

Dr Silling Tibor pszichiáter véleménye ITT olvasható!

 

Ez a cikk eredetileg a Závada estet követő héten megjelenő Váci Naplóba készült, de végül nem került bele. Én viszont már annak is örültem, hogy én kaptam lehetőséget a megírására. :)

---

KÉPEK ÉS TÖRTÉNETEK – ZÁVADA PÁL A SZALONBAN

Ismét megtöltötték az I. Géza Király Közgazdasági Szakközép Iskola auláját a kortárs irodalom kedvelői. A Váci Irodalmi Szalon Álomvadászok című sorozatának második vendége a József Attila- és Kossuth-díjas regényíró, Závada Pál volt.

                                      Péter és Pál

 

Az igényes, élő blues zene mellett Závada kisugárzása betöltötte a teret. Olyan magától értetődő intenzitással volt jelen és válaszolt Matkovics Ilona kérdéseire, hogy a közönség is pillanatok alatt feloldódott, magával ragadta az őszinte hangvétel, a jó sztorik és a finom humor. A kivetítőn megjelenő, az író saját gyűjteményéből származó fotók pedig a beszélgetésbe beleszőve váltak a különleges kulturális élmény részévé.

Kíváncsian várjuk a 2014. január 17.-i alkalmat, mikor is Grecsó Krisztián lesz a vendég.

 

 

Ízig-vérig ember. Férfi. Persze. Férfi is. Meg, ahogy ő mondja, egy pozitív csávó. Nem optimista, de pozitív. És idealista. Ezt már én teszem hozzá.

---

Szép dolgokat gondol. Arról, hogyan kellene. Hogyan lehetne. Mármint normálisabban élni. Ez hozta a kitérőt is. A politikait. Ezért is fáradt bele hamar. Mert szépeket gondol. Ott meg pozíciókban gondolkodnak. Plasztikusan érzékeltet a „Fehér háznál”, méla undorral rábámuló „fakabátokról”, kik a képviselői igazolvány láttán haptákba vágták magukat. Aki ezt igényli, az megy ma politikusnak. (M.K.-ról meséli, aki a Parlamentben mellette ült, hogy tüchtig budai úriasszony. Csak akkor nem látszik, mikor felszólal.)

Semmi posztmodern, semmi meghasonlottság. Semmi elveszett illúziók blabla. Olykor megkerüli a kérdést. Nem tudatosan. Viszi a lendület. Nincs mellébeszélés: gyerekkora óta naplót vezet. '92 óta számítógépen. Minden visszakereshető. Személyes fájlrendszer. Mint a Történeti Levéltárban. (Ahol LIDI néven emlegették a jelentésekben, alias KukorelLI BanDI.) Precíz jelentések. Egybe vetette a naplóival. Minden stimmelt. Csak a besúgók itt-ott részletesebben írtak. Az írószemináriumára járóknak kötelező naplót írni. Engem ezennel elijesztett.

Sokat járt külföldön. Olyan időkben, mikor gyakorlatilag zárva voltak a határok. '74 és '82 között. Hónapokig Szuhumiban. Meghívólevéllel. A kutya se gondolta, hogy így is lehet. Így eszükbe se jutott megtiltani. Aztán olyankor is, mikor már nem voltak. Mármint zárva a határok. Egy év Berlinben. Például. Ösztöndíjjal. Mégis úgy érzi, jó lett volna disszidálni. Mondom: semmi mellébeszélés. De a szülei mellől nem tudott elmenni. „Nálunk majomszeretet volt.” És az írás is itthon tartotta. Magát kifejezni csak az anyanyelvén tudja az ember igazán. Ilyen játékossággal, minden esetre.

És ilyen közönségesen. Kedvence az Anna Karenina. Tolsztoj. Felbosszantotta. Nem csodálom. Ezerakárhány oldal. Másról sincs benne szó csak a szexről. És semmi sincs a nevén nevezve. Így született az Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szív. Mindent a nevén nevez benne. A nőket nem. Azok számok. Dupla zárójelben. Nők alulnézetből. Meg felülnézetből. Ahogy őt alulról nézik. Is. Meg mást is. Imitt-amott a végletekig kitolta a határt. Az édesanyjának nem adta oda elolvasásra. Pedig nem prűd asszony. Azért van a könyben egy rakás vérprofi női jellemrajz. Pozitív is. Csak nehéz kiválogatni a sok ((pina)) közül.

2013. november 15. Lyra Könyvesház, Vác - Ch-Molnár Éva, Kukorelly Endre, Magyarósi Emese (b-j)

 

A Samunadrág meg egy elfuserált pályázatra készült. Kínból. 8 nap alatt. Aztán hetekig nem bírta abbahagyni. Mármint a gyerekverselést. Gyerekszájszerű szösszenetek. Vigyorogva olvas fel belőle. Máig a legjobb munkájának tartja. Mi is. Ki is akadt, hogy nem ő nyerte a pályázatot. Mondják a gyerekeink a házivideón a szövegeit. Teljesen meghatódik. Nincs gyereke. Még. De ki tudja, mit hoz a jövő! - mondja. Sokat beszél gyerekekről. Élesen látja őket. Vehemensen képviseli álláspontját: pici kortól jó minőségű szövegeket kell a gyerekeknek magukhoz venni. Mint a kaját. Vagy a táplálékkiegészítőket. Zenét, képet, esztétikai élményt. Nagy dózisban. Egyet értettünk. Ez alap kéne legyen. Hogy a gyerek majdan tudjon mozogni a társadalmi elvárások közt. De ne kössék gúzsba.

Ó jaj ki ne hagyjam: nők-férfiak! Örök duett! (Trió, kvartett, kvintett, nagyzenekar... ) Minden innen indul. Ide fut ki. Ez a fő cél. Hogy megértse. Mi miért? Ki miért? A kapcsolatokat. A viszonyokat. Kis kirakós darabkák, amiből reményei szerint majd összeáll a nagy kép. Valami kritikus azt írta az Ezer és 3-ról: „Botrány abban az értelemben, hogy a magyar irodalomban még nem írtak ilyen nyílt őszinteséggel a nőkről, a testiségről és a házasság hiábavalóságáról...” A házasság hiábavalóságáról. Kukorelly Endre sosem volt házas. De miért is kéne az embernek olyat tennie, amitől borsódzik a háta? Isten ellen való vétek a gyerekbe tökfőzeléket diktálni, ha egyszer utálja. Nem igaz? - kérdezi. De csakhát... Na. Így születnek a kategóriák. Mellesleg marhára idegesíti, hogy berakták a „csajozós” dobozba. Azt mondja, a mai magyar irodalom 1200 embert jelent. És ebben már a kritikusok is benne vannak. Mint egy falu. Elméletileg mindenki ismer mindenki. Tud mindent a másikról. Legallábbis hallomásból. Egyszer-kétszer bepiál valaki, aztán attól fogva rajta marad a „piás” címke. Hát így. A kritikákat, amúgy, szereti. Csak azt nem, amiben őt elemzik a mű helyett. Mimóza lelkű ember vagyok – árulja el egy félmosollyal.

Azt mondja, rengeteget olvasott, de sose kötötte össze az irodalom órákat az irodalommal. A srácok nagy rész ma sem. Botrány. Tisztelet a tisztelendőknek. De kevesen vannak. Mármint, akik megmutatják, hogy vannak élő írók. El lehet úgy végezni a bölcsészkart is, hogy a hallgató egy élő írót sem látott. (Nekem is sikerült. Mentségemre legyen mondva, angolos vagyok.) A kérdésre, hogy ennyi elolvasott dolog után hogyan találta meg saját stílusát, a válasza: sehogy. Nincs letisztult Kukorelly stílus. Nem is kell, hogy minden letisztult legyen. Egy kicsi innen. Egy kicsi onnan. Nem jó beleragadni valami „sajátba”. Könnyen elmehet a modorosság felé. Mint a nagy színészeknél. Igaza van.

Nem modoros. Modorosnak semmiképp nem nevezném. Tanít. Gondolkodik. Egy-egy kérdés váratlanul éri. Jó hallgatni, amit mond. 20 éve tanít. Írni. Kreatívan. Kreatívan írni. A zsigerből jövő dolgokról. Azokból lesz a jó szöveg. Miután kőkemény munkával alakítják. Elementárissá. Eruptívvá. „Ami nem innen jön, -mutat gyomortájékon egy pontra- unalmas. Érződik rajta, hogy kiagyalt.” Verset is így ír. Prózát is.

Szerethetőt. Olvashatót. Azt nem mondom, hogy mindig érthetőt. Kortárs.

És az est végén pedig kezet csókolt.

 

 

A címbéli kérdés zakatol a fejemben napok óta. Kukorelly Endre munkássága ugyanis legalább annyira szerteágazó és megfoghatatlan, mint az időnként vele kapcsolatban is emlegetett posztmodernizmus fogalma.

---

Felületes szórakoztató irodalom vagy fricska a klasszikusnak? Versformába szedett próza vagy "faltól falig" írt líra? Tudatalatti ösztönvezérelt vagy mélységesen tudatos? Ő alakítja a nyelvet vagy a nyelv őt? Hatásvadász vagy tényleg a hétköznapi közönségességet mutatja? Szerető vagy menekülő?

Keresem a válaszokat a művekben, cikkekben, megszólalásokban, de csak további kérdések merülnek fel. Nehéz ügy...

Na, majd jön, aztán megmondja.

2013. november 15., péntek  18 óra, Lyra Könyvesház, Vác, Piac utca 1

Részletek és nyereményjáték.

Matkovich Ilona író, újságíró munkáit régóta ismerem, szeretem. Pláne örömmel olvasom, mióta egy Nők Lapjás írásban őt magát mutatták be és kiderült: földim -- mindketten váciak vagyunk. Nemrégiben pontosan ez a két dolog - irodalom és Vác - bizonyult a közös nevezőnek.

---

 

 

 Ő megálmodta a Váci Irodalmi Szalont és ideszervezte a magyar kortárs irodalom színe-javát; engem meg - az Olvasás Éjszakája váci rendezvényének sikere nyomán - beajánlottak neki. Magyarósi Emese drámapedagógussal, akivel a szeptemberi eseményen is együtt dolgoztunk, leültünk a teraszunkra és egy kávé mellett felvázoltuk az alapokat. Mivel Ilona vevő volt rájuk, elkezdtük a szervezést. Menet közben becsatlakozott a csapatba Nyerják Gábor és Zelenai Bálint a Solidmenből.

Pár nappal az október 18.-i premier előtt már egész kis show rajzolódott ki Parti Nagy Lajos első váci szereplésének margóján: Ilona értő és felkészült kérdései mellett közös verseléssel  és fényképekkel próbáltuk a művek és az író bűvkörébe vonni a közönséget. Péntek este a  hangulatot a rendkívül jól eltalált zenei aláfestés, a friss pogácsa és a forró tea alapozta meg, a pálmát pedig természetesen Parti Nagy Lajos vitte el sztorijaival és saját maga felolvasta írásaival. Legnagyobb örömünkre pedig mindezt rengetegen látták: az eseménysorozatot vendégül látó I. Géza Király Közgazdasági Szakközépiskola aulája csordultig megtelt.

A beszélgetés után sokan dedikáltattak és beszélgettek az íróval, láthatóan nem siettek, mintha tényleg egy szalonban lennének. Egy valódi, jóféle kulturális élményt nyújtó közegben. Állítólag jönnek máskor is... :)

Az első alkalommal, hagyományteremtő jelleggel megrendezésre kerülő országos rendezvény, az Olvasás Éjszakája remélhetőleg sok olvasni szerető embert vonz majd. A plakáton a váci program olvasható.

Ajánlom figyelmetekbe a 19.30-kor kezdődő programot! :)