Creative Commons Licenc
Ch-Molnár Éva: AVABLOG című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: muforditas.bloglap.hu

Fejléckép: Erik Tjallinks, Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc,

 

 

 

 


Belépés
Kereső

Négyezer kilométernyi belső út

Mindig is utáltam olvasónaplót írni. Most rá kellett jönnöm, hogy az olvasónapló a recenzió kistestvére. Egyik sem az én asztalom. De. DE. Van itt két igen érdekes könyv, amiről érdemes tudnia a nagyérdeműnek. Szóval viszolygás ide vagy oda, ez itt most egy könyvismertető lesz. Persze nem a megszokott módon, mert muszáj magamat is szórakoztatnom közben. Kezdjük az elején.


Tiit Aleksejev: A zarándokút

Fordította: Lengyel Tóth Krisztina

Gondolat Kiadó, 2012

Fotó: Lengyel Tóth Kisztina

– Hol a bánatban tanultál te meg észtül?

– Az egyetemen, magyar szakon. A finn órán túl sokan voltak, gondoltam, jó lesz nekem az észt is arra az egy félévre. Aztán úgy maradtam – mesélte Lengyel Tóth Krisztina műfordító, aki jelenleg újfent a Tartui Egyetem lektora, Aleksejev trilógiájának fordítója. Lelkesedése lassan átragad az emberre: tavaly az adventi időszakban az általa Észtországban fotózott, mesebeli ablakok „nyitogatásával” hangolódtam az ünnepre, és nálunk már négy észt regény is pihen a polcon. Kiolvasva. (Mondjuk, nem mindet én olvastam ki, de mindet olvasta valaki, aki élvezte is.) Abból hármat Kriszta fordított. Gyönyörűen. A zarándokút igazi gyöngyszem.

***

 

Nem mondom, hogy összeszorított foggal nem lenne esélyem túlélni egy keresztes zarándoklatot, de önként és dalolva biztosan nem vállalnám. Pedig ez A zarándokút nem egy naturális ámokfutás. Inkább egy lassú folyású, rövid helyzetleírásokból összeálló gondolatfüzér.

Aki innentől magasröptű irodalomkritikai elemzésre számít, az most klikkeljen át egy másik bejegyzésre. Ajánlom például a szerzővel készült mini interjút, vagy a fordító portréját. Akit azonban hidegen hagy, hogy Tiit Aleksejev munkája milyen iskolák és irányzatok jellegzetességeit viseli magán, az az én emberem! Olvasson bátran tovább!

Bizonyosan köze van a filmszerű képeket generáló fantáziámhoz, hogy Aleksejev letisztult képei heteken át ott csordogáltak lassan az agyamban. Mint a forró homok. Mint a zarándokokat áztató eső. Megküzdöttem ezzel a könyvvel, mint a résztvevők az első keresztes hadjárat gyötrelmeivel.

Néhány kínzó pillanatra fel is merült bennem a kérdés: Hol itt a történet? Mi a bánatot akar elmesélni ez a pali? Aztán ahogy akadozva araszolunk előre egy csapat elgyötört katonával az embertelenül meredek hegyi úton, rájöttem, hogy Aleksejev nem pusztán mesélni akar.

„Megtámaszkodtam egy kicsit, hogy levegőt vegyek, és körülnéztem. Sziklafal, szűk ösvény, kígyózó sor, az utánunk jövők rémült arca. Isten képmására teremtett lények négykézláb. Kelj föl, Lázár, gondoltam, kelj föl, és járj! A legrosszabb, ami ezen az úton megtörténhet, az a gyors vég. A lassú vég helyett, amelybe általában bele kell nyugodni.

Támolyogtam tovább, és úgy láttam, mintha már évek óta tartana ez a menet, hosszú-hosszú évek óta. És eljött az a pillanat, amitől féltem. Az ösvény még keskenyebb lett, és az embereim nem voltak hajlandók továbbmenni. Ebből elég, mondták. Forduljunk vissza. Talán sikerül valami átjárót találnunk. Ha meg nem, hát pokolba az egésszel. Megtámadhatjuk a hitetleneket, lovagolhatunk a szeldzsukok nyílzáporában, de hogy így, ilyen egyszerűen eldobjuk magunktól az életünket, annak nincs értelme.”

Szép komótosan belehúzza az olvasót is az eseményekbe. Nem úgy szippant be, mint egy Nicolas Sparks sztori, ahol akkor is lepereg előtted az életed a romantikus hős(nő) szemüvegén keresztül, ha épp nem életed szerelmének a szívét kapja meg a haldokló gyermeked, hanem úgy, hogy kiemel a komfortzónádból és mintegy sorstalanul belehelyez a keresztesek gyötrelmes mindennapjaiba. Az éhezésbe, ami megszokható és áthidalható. A kor higiénés körülményei közé, ahol a vékony fosást a zarándoklat velejárójának tekintik. A bizonytalanságba, ami Krisztuson kívül az egyetlen biztos pontnak számít.

„Az úton levés új értelmet nyert előttem, és a hőségtől vagy a fáradtságtól eltekintve nyugodt lélekkel merültem álomba. Talán azt az akkori állapotot boldogságnak is lehetne nevezni. De teljesen biztos nem lehetek benne, mert ezután soha nem éreztem ilyen derűvel vegyes nyugalmat. Bár kerestem. Kerestem azt a pillanatot, amikor az üvegpohár leesik, de nem törik össze.

És néha úgy gondolom, hogy az ilyen érzésekre rálelni, ez az ember életének célja, és hogy Isten, aki felé szerintünk úton vagyunk, csak azért van, hogy erőt adjon az úton járóknak. És hogy Isten csalódott, ha mi egyedül az Ő szolgálatának szenteljük magunkat. Mert Ő mindenható, Neki nincs szüksége semmire.”

 

A maga magától értetődőségében megmutatja az emberséget, az életösztönt, a minden kétség felett álló hitet és a kétségeket, melyek mindezek nyomában felmerülnek.

„Furcsa, hogy a hitetlenek fönt hagyták az igaz Isten jelét. Nyilván félnek. Mi nem kegyelmeztünk volna az ő félholdjuknak.”

 

„Ha te azt hiszed, a názáreti a megváltó, légy a hitedben biztos, és hagyd, hogy mások abban higgyenek, amiben ők biztosak.”

 

Teszi ezt úgy, hogy nincsenek elvont eszmefuttatások. Nem egy mindentudó narrátor mesél, magasról lepillantva a hosszú sorban , hangyaként vonuló figurákra, hanem egy éles eszű, de tapasztalatlan ifjú, aki a hadjárat diktálta lassú, mégis irgalmatlanul kimerítő tempóban szerzi és osztja meg tapasztalatait. Nem sugall, nincs bonyolult mögöttes jelentés. Tényszerű leírások vannak és a gondolatok, melyek a nyomukban születnek.

Menetel, túlél, retteg, harcol, barátságot köt, gyászol, tanul, hallgat és szeret. És mindezek együtt, újabb és újabb perspektívából mutatják meg a történelemkönyvekből unásig ismert, de soha át nem érzett keresztes háborúkat.

„Mert a győztesek fenn hordják az orrukat, és csak a vereségtől vagy a halálfélelemtől nyílik ki az emberek szeme, csak ez segít nekik megérteni Isten világát.”

Lehet, hogy emellett a könyv mellett még párhuzamosan másik kettőt is elolvasol, de ez az a könyv, amit nem hagysz félbe. A második rész mellett viszont nem veszel majd a kezedbe mást!

Négyezer kilométernyi belső út hozzászólásai

Szólj hozzá

0.005 mp