Creative Commons Licenc
Ch-Molnár Éva: AVABLOG című műve Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc alatt van.
Az ezen publikus licenc hatáskörén kívül eső jogok megtekinthetőek itt: muforditas.bloglap.hu

Fejléckép: Erik Tjallinks, Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 3.0 Unported Licenc,

 

 

 

 


Belépés
Kereső

MAGYAR HANGJA: AJKAY ÖRKÉNY

Műfordító portrék

24/24

 

Évekkel ezelőtt Zuckerbergiában futottunk össze, és a kommentjei gyakorisága, mennyisége és minősége okán az a benyomásom támadt, hogy sosem alszik. És minimum hiperaktív. Vagy kettő van belőle. Különben hogy máshogy képes valaki éjjel 11-kor is összeszedett válaszokat adni a kérdéseimre, miközben ő is fordít? Vagy másfél napig virtuálisan ping-pongozni egy mondat lehetséges megoldásaival, amivel nehezen boldogulok, miközben fordít ÉS valami számomra ismeretlen, paradicsomos-zöldbabos ételt készít? És amikor a NAV ügyfélszolgálatról teljesen váratlanul felhívtam, hogy tudja-e, milyen TEÁOR (vagy valami hasonló) számon futnak a műfordítók, harminc másodpercen belül diktálta: 900307. És bár gyakran értekezünk szakmai dolgokról, ezúttal olyan kérdéseket tettem fel, ami a nagyérdemű érdeklődésére is számot tarthat. Íme a válaszok!


 

Hogy nézne ki az „Örkény fordít” című kép? (Festmény lenne? Fotó? Keresztszemes hímzés? Mi lenne rajta?)

Lehet fotó. Ha akarod, lehetnek rajta expresszionista effektek is, de nem muszáj. Jó nagy íróasztalt ábrázolna, rajta bekapcsolt billentyűzet és egér, egy gőzölgő csésze kakaó (tej nélkül), étcsoki-táblák, almás pitével megpakolt tányér. Jobbra íróeszközökkel teli bögre, balra az eredeti mű telejegyzetelt kiadása, középen monitor, nyitott angol PDF-fel és félig teleírt Worddel. Meg egy nagy, kerek órával a jobb felső sarokban.

Hogy kerültél kapcsolatba az angol nyelvvel?

A 70-es évek legvégén, amikor nyolcadikos koromban a család, baráti ajánlásra, talált nekem egy áldott jó, türelmes magántanárt. Ma is előttem van a kezdet: ülök egy mély fotelben, előttem a kisasztalon C. E. Eckersley „Essential English for Foreign Students” című klasszikus tankönyve, balra tőlem angol regényektől roskadozó könyvszekrény, és arra gondolok, hogy vajon mikor fogok én annyira angolul tudni, hogy ilyeneket olvasgassak.

Műfordítasz-e más nyelvből is?

Á, nem. Csak angolból. Hiába tanultam kötelezően 10 éven át oroszt, akkor nem tudták megszerettetni velem annyira, hogy később további munkát fektessek bele. Ezt utólag is sajnálom. Sok más nyelvbe (például spanyol, német, finn, dán, japán) is belekóstoltam, de csak hobbiszinten.

Véletlenek sorozata, vagy tudatos döntés, hogy műfordító lettél?

Véletlenek különös sorozata. A 90-es évek legelején véletlenül épp egy számítógépes kalandjátékot nyúztunk lelkesen a barátaimmal, és egyikük, Csaba, egy nap odavetette, hogy véletlenül „ez neki megvan könyvben”. Kérésemre elhozta, megmutatta. Pechemre egy francia kiadás volt, de véletlenül akadt egy angol ismerősöm, aki elküldte a brit kiadást. Faltam a könyvet, kerestem az átfedéseket a játékkal, és közben teljesen érthetetlenül (ha tetszik: véletlenül) az az ötletem támadt, hogy én ezt lefordítom. Totál amatőr, zöldfülű kezdőként, előbb füzetbe, tollal, később számítógéppel írogattam, közben pedig elkezdtem nyomozgatni, mi is egy könyvfordítás menete. Különféle nagy kiadóknál kopogtattam naivul. Elhajtottak persze, de a próbálkozásaim híre elszivárgott a kiadói berkekbe. Véletlenül eljutott a kor legendás zsánerkiadójához, a Valhalla Páholyhoz is, akik akkortájt véletlenül pont ennek a könyvnek a kiadását tervezték. Megtaláltuk egymást a kiadóval – innen már történelem. De ha aznap Csaba száján nem csúszik ki az a félmondat, akkor most valószínűleg nem csinálnál velem műfordítós interjút.

Adja magát a kérdés: mi volt ez a mű, ami a véletlenek sorozatát lendítette mozgásba?

William Gibson „Neuromancer” („Neurománc”) című, Hugo-, Nebula- és Philip K. Dick emlékdíjas kultikus SF regénye.

Ahogy a regényfordítást a botcsinálta fordító elképzelte. Szó szerinti kézirat, megtartott eredeti címmel. „Neurománc”-ról szó sem volt. — Fotó © Ajkay Örkény

 

Vagyis egy kultikussá vált sci-fi fordítással indultál, aminek aztán te magad készítetted el az újrafordítását. Miért érezted szükségét ez első, illetve az újrafordításnak?

Mint azt az első fordítás fenti története is mutatja, az hirtelen ötlet volt, biztos elragadott a játék és az alapjául szolgáló könyv iránti lelkesedés. Az újrafordítás úgy jött, hogy az első kiadás után eltelt egy bő évtized, már szereztem némi fordítói tapasztalatot, és közben a régi kiadás kritikái is felgyűltek az elismerések mellé. És minél többször olvastam el a saját munkámat, annál inkább éreztem a kritikák igazát, sőt én is felfedeztem további hibákat. A Szukits kiadó épp ekkor keresett meg egy másik kiadás tervével, így alaposan kijavíthattam és felújíthattam a saját szövegemet. Eredményes és tanulságos munka volt.

Mennyire tartod fontosnak az irodalmi művek újrafordítását?

Így általánosságban semennyire. Szerintem művenként vagy akár kiadásonként kell mérlegelni, hogy szükséges-e az újrafordítás, és hogy azt ki és milyen mélységig, milyen aspektusok mentén hajtsa végre. A banális hibajavításokon túl többféle motiváció is lehetséges. Egy százéves, klasszikus mű újrafordítása, illetve újabb fordítása a korábbi fordítás(ok) értékét nem csökkentve, új értéket teremthet. De ez örök dilemma, mert egy elaggott fordítás megtartása vagy elvetése mindenképp problémákat és konfliktusokat szül. Ha megtartod az olvasóknál már beágyazott, jól konzervált régi változatot, akkor megőrzöd a szöveg folytonosságát és hagyományait, de az új olvasók nehezebben birkóznak meg vele, másképp is fogják értékelni. Ha újrafordítod, azzal megkönnyítheted a mű értékeinek mai befogadását, bázist teremthetsz az új közönségnek, de a korábbi olvasók egy része blaszfémiának fogja tartani, amit csináltál. Mindezek harmonizálása nagy kiadói erőpróba és felelősség, komoly felkészülést (és marketinget!) igényel. Előfordulhat az is, hogy a kiadó egyszerű anyagi, jogi vagy adminisztrációs okok miatt választja a kedvezőbbnek ígérkező újrafordítást. Az ilyen esetek sajnos néha vitatható eredményt adnak, annak összes negatív vonzatával. Ezzel visszakanyarodtunk a válaszom elejéhez: érdemes alaposan megfontolni, hogy egy művet mikor, miért, ki és hogyan fordítson újra – már ha / ha egyáltalán.

Mely szerzőknek voltál már a „magyar hangja”?

A mindent elindító fenti események középpontjában William Gibson legfontosabb kultikus műve, a „Neurománc” állt, amit két másik Gibson-regény és egy Gibson-novella fordítása követett. Később klasszikus, illetve kortárs novellafordítások következtek: Bruce Bethke, Robert A. Heinlein, Robert Sheckley, Harlan Ellison, Joe Haldeman, Greg Egan, Karawynn Long, Robert Silverberg, Lewis Shiner, John Shirley, Eugie Foster, Christian Doan, Tim Pratt, Michael Swanwick, Thomas F. Monteleone munkáin dolgozhattam. Külön kiemelném Eugie Fostert, akinek „Sinner, Baker, Fabulist, Priest; Red Mask, Black Mask, Gentleman, Beast” („Lator, Regélő, Pék, Szentatya; Skarlát maszk, Ében maszk, Úr, Bestia”) című Nebula-díjas remekművét az egyik legjobb munkámnak tartom, nagy élmény volt fordítani. Az elmúlt években pedig egy újabb fantasztikus tehetségű kortárs szerző, Philip Reeve munkáival, rendkívül eredeti MG és YA regényeivel ismerkedhettem meg.

Szoktál-e együttműködést kezdeményezni a szerzőkkel, vagy magányos farkasként igyekszel megoldani a problémás pontokat a fordítás során?

Már a legelső műfordításom idején is a szerzőm nyakára jártam, aki kitüntető türelemmel és kedvességgel, faxon(!) folytatott levelezésben válaszolt, magyarázott. Buzgalmamat később egy másik könyvének dedikált példányával jutalmazta, sőt külön a magyar kiadáshoz egy szerzői utószót is írt, amit természetesen szintén faxon küldött el nekem. Mindig keresem a kapcsolatot és az együttműködést, mert elakadás esetén így a legautentikusabb forrásból kaptam-kaphatok segítséget. Cserébe többször én is segíthettem a szerzőknek visszajelzésekkel, hibajelentésekkel, amiket örömmel fogadtak. De azért próbálom maximálisan kihasználni az összes elérhető más lehetőséget is, például volt, hogy a Google Utcanézetben napokig csatangoltam azokban a városokban, ahol a főszereplők is jártak, hogy a helyszínek leírása minél pontosabb legyen.

Méretes dedikáció William Gibsontól a „The Difference Engine” amerikai hardback kiadásában. — Fotó © Ajkay Örkény

 

Van-e példaképed, esetleg valaki, akit mesterednek tartasz?

Olvasmányélményeim alapján több műfordítói példaképem is volna. Göncz Árpád, Kuczka Péter mellett sokakat felsorolhatnék, de talán Révbíró Tamást és Gáspár Andrást írnám fel, és melléjük tenném, mondjuk Molnár Miklóst. Mester helyett pedig inkább a műfordítók mindenkori támaszait, a szerkesztőket emelném ki. Közhely, de igaz, hogy minden sikeres műfordító mögött ott áll egy kellően meg nem énekelt szerkesztő, aki gyakran műfordító is. A szerkesztő a munkájával a műfordítót is csiszolja, tanítja; jó szerkesztő nélkül nincs jó műfordítás. Ezért ezúton is tisztelegnék a kiváló Tézsla Ervin emléke előtt, és feltétlenül megemlíteném Németh Attila, M. Szabó Csilla és Járdán Csaba nevét.

Utasítottál-e már vissza felkérést? Ha igen, miért?

Volt ilyen, igen. A művek témájával sehogy sem tudtam azonosulni. Ilyet nem szeretek fordítani, mert nem tudom beletenni azt a saját lelkesedésem adta pluszt, amitől szerintem igazán jó lesz egy műfordítás. A kiadóval és az olvasóval szemben is tisztességesebb, ha ilyenkor másnak engedem át a lehetőséget. De ez ritka dolog, eddig összesen kétszer fordult elő nálam.

Mi az első dolog, amit megteszel, mikor belekezdesz egy új fordításba?

Igyekszem gyorsan elmélyedni az eredetiben, és már olvasás közben is ott a ceruza, telefirkálom az oldalakat megoldási ötletekkel, ha jönnek. Ezzel párhuzamosan (vagy már korábban) megpróbálok minél több kiegészítő információt, adalékot összegyűjteni a szerzőről és az adott műről. A fordítás számomra már valahol itt elkezdődik.

Mit csinálsz, ha már teljesen lefáradtál, de még mindig hátravan három oldal a napi penzumból?

Nemigen szoktam méterre-oldalra penzumokat előírni magamnak. A műfordításban ezek ritkán működnek, mert simán előfordulhat, hogy 4-5 lendületes oldal után belefutok egy olyan részbe vagy problémába, ami hosszabban lefékez. Ha nagyon kimerültem, inkább pihenek. A kimerült műfordító többet hibázik, és ezzel csak plusz munkát csinál magának és a szerkesztőjének.

Csend vagy zene kell munka közben?

Mindkettő jó, de általában a csend. Ha zene, akkor Bachot vagy valamilyen lassabb ambient zenét választok, amelyben nincs ének, vagy ha van is, nekem ismeretlen nyelvű legyen.

Mi volt a legutóbbi fordításod?

Ami legutóbb megjelent: Philip Reeve (és szerzőtárs-illusztrátora, Sarah McIntyre) képes MG meseregény-sorozatának harmadik kötete, a „Pugs of the Frozen North” („Sen és a száguldó szán”). Most szintén Philip Reeve egyik újabb, a YA korosztálynak szóló művén dolgozom, de már a polcomon áll a Reeve-McIntyre páros legújabb alkotása is.

 

Ha szabadon választhatnál, kinek a művét fordítanád le mindenképpen és miért?

Konkrét szerzőt/művet most nem neveznék meg, de örömmel fordítanám az általam már korábban fordított egyes szerzők itthon még nem ismert műveit is. Fontosnak tartom a szerzői életművek minél teljesebb bemutatását, a róluk itthon kialakult kép további árnyalását és kiegészítését.

 

 

MAGYAR HANGJA: AJKAY ÖRKÉNY hozzászólásai

Szólj hozzá

0.041 mp